„Édes Hazánk, kedves dalunk, Érted élünk, érted halunk!”
(A dalárda jeligéje)
Az 1886. évi pécsi országos dalos ünnep és dalos verseny sikere – 2. rész
Goll János (Forrás: Wikipédia)
A következő nap, 1886. augusztus 12.-e az első fontos nap volt a híres pécsi rendezvény történetében. Az országos szervezet közgyűlésére került sor elsőként délelőtt, ahol a betegség miatt igazoltan távollévő Bartay Ede (1825-1901) országos elnök helyett Follmann Alajos alelnök elnökölt. Megállapították a versenybe nevezett egyesületek dalárdáinak pódiumra lépési sorrendjét. Mint köztudott, a jubiláló Pécsi Dalárda nem nevezett, mivel akkoriban ez volt a „szokásjog” a mindenkori rendező énekkar részéről.
Délre már a zsűri tagjait szintén megválasztották. Tagjai a következők voltak: id. Ábrányi (Eördögh) Kornél (1822-1903), Gaál Ferenc (1860-1906), Goll János (1841-1907), Hoffer Károly (1843-1921), Hubay (Huber) Jenő (1858-1937), Ságh József (1852-1922), Siposs Antal (1839-1923), Wachauer Károly (1829-1890), zicsi és vázsonykői gróf Zichy Géza (Emil, János 1849-1924). Azt le kell szögeznem, hogy nem véletlenül választották őket, ugyanis mindegyikük fontos szerepet játszott koruk országos dalos mozgalmában – persze voltak közöttük olyan személyiségek is, akiket a zenetörténetünk más tekintetben szintén korszakalkotó egyéniségnek tart. Nagy örömünkre szolgálhat, hogy Hoffer Károly és Wachauer Károly személyében két pécsi képviselőnk is helyet kapott a kilencfős tekintélyes testületben.
Ez a kiemelt országos rendezvény azért is hasznos volt a városnak, mivel így a megérkezett sok vendég megismerkedhetett Pécs nevezetességeivel, a mecsekalji város polgáraival, az itteni dalos testvérekkel, és ez folyamatosan meg is történt ezekben a napokban, városnézések, találkozások-ismerkedések formájában.
Siposs Antal (Forrás: Wikipédia)
A várva várt „seregszemle” esti hét órakor vette kezdetét. A helyszínről azonban még nem beszéltem. Pécs városa érezte, hogy erre a jelentős eseményre nagyon föl kell készülni, és ez anyagi áldozatokkal, tevékeny munkával is járt. Ennek érdekében az akkori Majláth (a mai Kossuth) téren nagy terjedelmű, fából készült ideiglenes csarnokot húztak föl, és itt került sor az országos versenyre. A technikai haladást olyan fontosnak tartották már csak praktikus szempontból is, hogy beszerelték a villamos világítást és tartalékképpen a gázvilágítást is, amelyek így nagy szolgálatot tettek az esti órákban. (Ezt a csarnokot később lebontották, ma már csak korabéli metszetekben látható.) .Még azt is megörökítette a korabéli krónika, hogy nem kevesebb, mint 2500 (!) ember fért el itt! Rátérvén a versenyre, el kell mondanom, hogy mindenki kötelező műsorszáma intézményesen Hubay Jenő-Petőfi Sándor (1823-1849): „A magyarok Istene” című férfikari kórusműve volt. Az első napon a benevezésüket elküldő és föllépő 17 daloskör ezt énekelte el.
A kezdés előtt azonban beleszóltak az események alakulásába az „égiek”, ugyanis elkezdett esni a nyári eső, sőt a zápor. Az elsőként pódiumra hívott szentesiek azonban nem sokat gondolkodtak, hanem miközben kintről-fentről beszűrődött az eső zaja, belekezdtek a műsorszámukba. Éneklés közben „meggondolhatták magukat fentről”, ugyanis csakhamar elállott az „égi áldás”! Maga az első napi „országos mustra” az akkori közvélekedés szerint a budaiaknak, a debrecenieknek, a kolozsváriaknak sikerült a legjobban.
Liszt Ferenc és Zichy Géza (Forrás: Wikipédia)
Második verseny-napon, 1886. augusztus 13.-án a hivatalos program délelőtt a közgyűlés folytatásával vette kezdetét, mégpedig a (régi) városháza díszes emeleti tanácsülési termében. Előtte persze – a házigazdákra való tekintettel – megválasztották a helyi díszelnököt bonyhádi lovag Perczel Miklós (1812-1904) baranyai és pécsi főispán személyében, aki egyben levezető elnök is lett – tevékenyen részvett tehát a munkában. Meghallgatták, megvitatták, elfogadták az 1885. évről szóló szakmai-pénzügyi jelentést, megválasztották-megerősítették a tisztikart, és tárgyaltak a belső országos egyesületi ügyekről is.
Estére kelvén természetesen folytatódott-éleződött a verseny, még pedig mindegyik benevezett 17 férfikar az ő szabadon választott dalát szólaltatta meg. Az első summázat azt állapította meg, hogy a tavalyi miskolci verseny óta a színvonal nem csökkent, sőt kiegyensúlyozódott, a kis- és a nagy-, a nagy múltú- és a frissen alakult kórusok énekének színvonala közelebb került egymáshoz, és mivel a „nagyok” tovább „csiszolódtak”, összességében emelkedett a művészi színvonal. Nézzük meg, hogyan vélekedett erről krónikásunk, Haksch Lajos (1862-1939): „Valóban a tizenhét versenyző közül egy sem volt, amelyik tiszta, nyugodt élvezetet ne nyújtott volna a szabadon választott darabja előadásával.”
Most pedig „forduljunk rá” az első, a versenyzők szempontjából sorsdöntő nap krónikájára, 1886. augusztus 14. fontos történéseire. Elsőként ismét a központi összejövetel eseményeit emelem ki először: elhatározták, megszavazták, hogy a következő dalosversenynek két év múlva a Tisza-parti Szeged adjon otthont, ami azért volt példa értékű, mert csak néhány évvel azelőtt volt ott a pusztító árvíz. Több évvel azelőtt szeretett volna időről-időre – Ferenc Józsefre (1830-1916) gondolván – az országos vezetőség pályázatot kiírni „Királyhimnusz” megalkotására. Mivel ebben a kérdésben most sem alakult ki egyöntetű álláspont, ekkor szintén elvetették ezt a kérdést.
Zimay László (Forrás: Wikipédia)
Estére kelvén a dalcsarnokban az összes kórus egyszerre énekelt – ma azt mondjuk, hogy összkart alkotván – Hubay Jenő ideiglenes országos karnagy irányításával. A himnuszunk után Liszt Ferenc (1811-1886): „Királyhimnusz”, Zimay László (1833-1900): „Honfidal”, gróf Zichy Géza: „Szerenád”, és Huber Károly (1828-1885): „Rákóczi-induló” című művét szólaltatták meg. Gróf Zichy Géza művének előadása két vonatkozásban is kivételnek számított. Egyrészről azért, mert ezt maga a szerző vezényelte, másrészről pedig azért, mivel zenekar kísérte az éneket.
Mihalovich Ödön (Forrás: Wikipédia)
A szünetet követően Hubay Jenő: „Sóhajtás” című műve következett Szendrői (Szabó) Lajos (1850-1919) operaénekes és Hoffer Károly szólójával. Másodikként Mihalovich Ödön (Edmund, Péter, József 1842-1929): „Völgy és bércz” (sic!) ún. zeneképe, majd gróf Zichy Géza másik műve, a „Liszt-induló”, Szentirmay Elemér (vadosfai és zsidi Németh János, 1836-1908): „Eredeti magyar dalfüzér” című alkotása szólalt meg. Erkel Ferenc (1810-1893): „Névtelen hősök” című operájából a „Takarodó” című rész aratta a legnagyobb sikert. A zenekari kíséretet 45 tagból álló zenekar szolgáltatta, amely az akkorra már föloszló félben lévő Pécsi Zeneegylet 23 tagjából, és a fővárosi operaház erre az alkalomra szerződtetett 22 muzsikusából állott. Zárásként természetesen ekkor is, itt is a szózat zárta a lelkes estet.
Szentirmay Elemér (Forrás: Wikipédia)
A Pécsi Zeneegylet ügye országos figyelmet kapott ekkor. Egyrészt a zenekar szereplése rávilágított arra a hiátusra, amely egy helyi zenekar föloszlatásával keletkezett, A két nemzetközi hírű művész, Hubay Jenő és gróf Zichy Géza ugyanis kijelentették hivatalosan, „…hogy a kitűnő erőkből álló zenekar föloszlását a városra valódi veszteségnek tartják.” (Előre elárulom: sajnos azonban ez sem változtatta meg az események kedvezőtlen folyását. Ez lett az egyetlen szomorú történése a különben nagyon jól sikerült országos eseménynek.)
S hogy megkoronázzák a napot, a Király utcai Nemzeti Casino (Kaszinó) épületében, és természetesen az akkor mellette lévő, egybenyitott Hattyú-ház nagytermében, valamint a közös kerthelyiségben táncestet rendeztek. Mivel nagy volt a részvevők létszáma, három helyen három zenekar is „húzta a talpalávalót.” A kaszinóban a már említett városi zenekar, a Hattyú tánctermében a korszak legjelentősebb cigány zenekarának egyike, Darázs Miska (1842-1892) és zenésztársai, a kerthelyiségben pedig a fővárosból érkezett, (mai fölfogásunkban nagyon rosszízű nevű) „Bunkó cigánybanda” muzsikált.
Ha addig az országos dalos események domináltak, akkor 1886. augusztus 15.-én a 25 éves, negyed százados jubileumát ünneplő Pécsi Dalárda napja „virradt föl.” Ennek a napnak az eseményei – mint az előzőek is – az akkori országos szaklapban, az „Emléklapok”-ban is napvilágot láttak később. Itt így „vezették föl” a jeles nap kezdetét: „A szoros ünneplés előtt isten-tiszteletre gyülekezett a Pécsi Dalárda, s a diadaljelvényekkel elhalmozott díszes zászló alatt kilencz (sic!) órakor bevonult a belvárosi plébániatemplomba, hol a középen, a szentély előtt foglalt állást, míg a padokat, s a templom többi üres helyeit a legválogatottabb közönség tölté (sic!) meg nagy számmal.
Aidinger János polgármester, a dalárda új elnöke (Forrás: Csorba Győző Könyvtár Helyismereti Gyűjteménye)
A főoltár tetején egy igen szép virág-vánkos díszlett csupa fehér virágból, a közepén vörös virágokkal kirakva a 25-ös szám pompázott…” Az első helyeken Perczel Miklós főispán és Aidinger János királyi tanácsos, pécsi polgármester foglalt helyet a zsúfolásig megtelt városi kegytemplomban. Az ünnepélyes misét az akkori plébános, Mendlik Ágoston (1831-1890) címzetes kanonok celebrálta pap-társaival. A kor egyik legjobb ének-együttese, az Egri Dalkör közreműködött énekével. A „Kyrie”, a „Gloria”, az „Agbus Dei” tételeinek magas színvonalú megszólaltatását említették meg a későbbi híradások, de a „csúcspontot” a kehelybontáskor énekelt rész jelentette, amikor szólót énekelt Hoffer Melanie, és orgonán édesapja, Hoffer Károly, gordonkán Zoller Nándor kísérte. Az összkart ekkor is az Egri Dalkör szólaltatta meg.
A fényes mise végeztével a Pécsi Dalárda testületileg vonult a Majláth tér felé, őket követte a misén részvevő notabilitások és az érdeklődő zenebarátok nagy tömege. Az előrement Egri Dalkör a Széchenyi téren tisztelgő sorfalat alkotott pécsi dalos társainak, és amikor elhaladtak, megéljenezték őket. Természetes, hogy erre az örömteli aktusra a pécsi férfikar tagjai hasonló éljenzéssel válaszoltak. Amikor a menetelők a Majláth térre érkeztek, nagy sokadalmat találtak ott, akik szintén az elkövetkező jeles jubileumot jöttek együtt megünnepelni a Pécsi Dalárdával.
(Folytatása következik)
Hozzászólások