Elnézlek benneteket.
Meghal a költő – Valaki
és ömlenek belőletek
az emlékezés dicsérő szavai.
Nem akarok most józan lenni
sem annak látszani.
De úgy elkelt volna hozzá a jó szó
míg élt, amíg tehetett valamit.
Miért kell mindig ellenszélben
alkotni? A sok gát minek?
Kinek őrzöd a szimpátiád
ha meghalt, ki érti meg?
Kezdhetett volna vele valamit
amíg élt, nemdebár –
most hiába hányod a köveket
vagy könnyeid a sírjára –
nincs rá visszhang, se felelet.
Fukar néma szád
s kezed, mit ki nem nyújtottál
vádol örökre már.
De hiába fanyalgok sírva itt.
Mit sem érek szavaimmal nálad.
Érzelgős libának tartottál mikor
életedben álltam eléd e szókkal.
Vagy eléd most – legyintenél.
Hisz olyan jól áll a depresszió,
a sötétség szerelme, remény nélküli
víziója. Ez vagyok én – sóhajtod csendben
a belül görcsösen kiáltó szókat.
És már nem tehetsz értem semmit,
de te, aki még itt csücsülsz
szobádban a föld felett
jöhetnél törölni könnyeimet –
vigasztalanul ne haljak olyan egyedül meg.
Igen. Minden reggel v. este
elhatározom – megírom mindet.
De kezemre csap, ráül a lusta
minek – s bele se kezdek.
Versre hívattam el, nem mesékre.
Pányvára kötni zabolázott ötleteim,
majd hátukon lovagolni
ki messzi mezőkre,
ahol csak látványért állnak
körbe szegélynek a hegyek.
Tudtam, mögöttük ott a Kánaán
ideje eljön –
ideje most van
halál után, halál előtt
a most-ban.
És igen – vágytam arra, hogy megmondd
meddig repülhetek.
Hogy lefogd szárnyaim, ha túl messzire
merészkedek.
És csalódva kellett belátnom
nem te vagy Isten.
Kiábrándultan néztelek
mért vagy olyan szerencsétlen.
Pont engem kellett utadba vessen
a sors, a szerencse forgandója?
Lehetett volna más, bárki,
de kívánságod teljesíteni így akarta
hogy belásd végül, rossz lóra tettél.
Bennem befoghatatlan Pegazusra leltél.
Igen, be akarom fejezni folyton,
ezért a pont a végén.
De újra tülekedni kezdenek
a sorok, kimenekednék
e szorításból: Engedj ki!
Engednék! És engedek:
Szaladjatok!
De ne gyertek, mint a bumeráng, vissza!
És ömlik és árad és zúg a vers árja.
Nagy költőt siratunk, aki már ott van
Sötét hercegének karjaiban.
Kár érte. Nagy kár! Pótolhatatlan!
Ki tudja, szabadon lenghet s énekelhet
ott, ahol most van?
Ne hazudj. Biztos nem lehetsz semmiben,
csak ha tökéletesen, teljesen, mindenestől
bíztál –
ami mindig kiverte a biztosítékot nálad –
a hihetetlenben.
Tudom, szájbarágós már,
de nem mondom: pardon.
Leszállítom versem a költészet
hegyének ormairól
s hozzád gyalogolok.
*
Elhatározom minden nap,
megírok mindent.
De éhezem s jóllakatom magam,
mások, a te verseiddel.
Nézek gügye képeket, bárgyú filmeket,
pontosak persze, zajlanak, mint az
életben, a történetek.
Emiatt nevetek, de jól nem tudok velük lakni.
Olyanra vágyom, amitől többé meg nem éhezek.
Lassan kifogy tollamból a tintafesték.
Így lesz akkor is, ha kihull kezemből a tokja.
Erős szél zúg, lengeti a zsalut, gurul a csatorna
össze kell szednem az útról –
a szél odafújta.
Még balesetet okozna.
2021. március 22.
*József Attila verscímét kölcsönözve
Hozzászólások