Szélvihar kerekedett, dörgéseket lehetett hallani, mintha nyári zivatar készülődne a függönyök mögött. Egy ablak be­vágódott a szomszédban, egy gyertya legurult a könyvespolc tetejéről, galambok röpködtek szanaszét, majd nagy csatta­nás hallatszott; valószínű, hogy falnak rohant egy autó. Nincs semmi más, csak pontosan reggel kilenc óra, és olybá tűnik, hogy éppen most kapott rohamot a természet, az emberi ego­mániás gondolatokat lassan, de biztosan átvevő természet, az önmagát lassan elvesztő troposzféra, ahol már minden lehet­ségessé vált; buliztak az aeroszolok, kergetőztek a füstködök, tökrészegen vágódtak egymáshoz a szanaszétből érkező gázmolekulák, hangok robbantak, szürke fénycsóvák törtek szilánkokra és verődtek vissza valami más, ismeretlen, idegen valamiről, vákuumlyukak szívtak magukba mérgeket, azonosít­hatatlan kotyvalékokat. Megeredt, és az ablakokon folyt a szür­késfekete lé, mint valami meggyalázott, elszennyezett sperma, ami egykoron még eső volt; tiszta, fürödni lehetett benne, vagy éppen énekelni és táncolni. De hol van már az a musical? A piszt­rángok, rákok kihaltak a patakokból, és megteltek kosszal, ki­dobált bútorokkal, rozsdás abroncsokkal, és mindenféle emberi maszattal. Megállíthatatlan erővel tombolt a szemétdomb-produkció, feltámadt a bűzös por és hulladék-tömeg, süvítve, zörögve vágódva arcokba, fákba, házfalakba, és mindenbe, ami útjába került, hogy régi-új terepeken keressen magának lakhelyet. Hörgők fulladoztak, szívek vertek aritmiákat, lábak bicsaklottak ki, vérnyomások ingadoztak, szirénák sivítottak, rohanó mentők szelték ketté az opálos szennyfelhőket, de egyet­len jajszó sem hallatszott, mert nem volt értelme ordítozni, hi­szen a félelem bezárta az ajkakat, leszegte a fejeket, hogy gyorsabban lehessen haladni valamerre. De merre, és minek? Lassan mindent elborított a szennytudat-következmény, a fenntarthatóság fenntarthatatlanságának iszonyat-valósága, és a demagógia-törmelék. Meghasonlott reklám-plakátok lettek öngyilkosok a szélvihar segítségével, csernobili és fukushimai radiocéziumok vágytak vissza reaktoraikba, de nem juthattak máshová csupán lüktető életcafatokba, holt tetemekbe, por­szemcsékbe, élettelen objektumokba, tengervizekbe. De azok „éltek”, és arattak, hódítottak, uralkodtak, örök megbonthatatlan szö­vetségben szülőanyjukkal, a szennytudattal.

Ez a bizonyos mutáns-tudat pedig vicsorogva röhögött a wellness-tócsává zsugorodott agymaradványokban, egyre falva és falva az elmét, a gondolatokat, bűzös érdekleheletekkel árasztva el a neuronokat, megölve mindent, ami egykor Homo sapiens lehetett. Új, poszt-ember született! Egy poszt-ember, aki már mindenen túl volt („jón és rosszon is”), aki már mindent tudott, akit fölvetett a tudomány, mint koldusokat a kelések, aki már mindenbe bele mert nyúlni, hiszen önbi­zalma szétvetette homlokát, aki már nem tudott mellégondolni, mellé nyúlni semminek, hiszen specialista volt, tudata kimű­velésének szakbarbárja, aki úgy pörgött önmaga varázsában, mint egy idióta búgócsiga. Jöttek is a forgószelek, tornádók, felmelegedés, troposzférát szakító ózonlyukak, radionuklidok, tömeggyilkos vírusok, és minden egyéb szennytudat-termék, a „haladás” szertelen sok­félesége, melytől lassan bedilizett az agyonértelmezett, mu­tánssá degradált természet is. Mit tehetett szegény természet? Túlfutva önmagán, halálra sebzetten, ő is poszt-módon kezdett működni. Egykori igaz mivolta ugyan úgy meghalt benne, mint nagy megújítójában, gyilkos zsarnokában, a nagy játé­kosban, az önteltségében csak magára mosolygóban.

                         „What a Wonderful World.” – Louis Armstrong dala
Az emberiség emlékére… – Remembering for Mankind

  „I see trees of green, red
roses, too.
I see them bloom for me
and you.
And I think to myself
what a wonderful world.

I see skies of blue
clouds of white.
The bright blessed day
the dark SACRED night.
And I think to myself
what a wonderful world.

The colours of the rainbow so
pretty in the sky.
Are also on the faces of people
going by.
I see friends shaking hands
saying how do you do.
They’re really saying I love you.

I hear babies crying, I watch them
grow.
They’ll learn much more, then I’ll
never know.
And I think to myself what a
wonderful world.
Yes I think to myself what a
wonderful world.”

Megosztás

Tweet