Álmomban virágot ültettem, csak egyik cserépből át a másik nagyobba, s ez jó érzéssel töltött el. A reggeli hírekben havazást jósoltak, amit ilyenkor már nem kell komolyan venni, legalábbis komoly tapasztalatokkal rendelkező felnőtt meg sem hall. Aztán egész nap havazott, ami így január táján elég kiábrándító, ha az ember már naponta tapogatja az orgona rügyeit, sűrű hóesésben.
Kóta Dénes rajza
A hó, az decemberre való, Advent környékére, amikor mindenki készülődik, koszorút köt, gyertyákat válogat, esténként jegyzeteket készít nevek és ajándékok csoportosításával, s amíg a lakás fölmelegszik, talán ez a legkellemesebb időtöltés sűrű teát kortyolgatva, s gondolkodás közben a hízott malacperselyt mustrálgatva bízni abban, hogy majd egyetlen kalapácsütés után a pénzt összeszámolva a meglepetés kellemes lesz. A karácsony várásával azért soha nem ragadtattam el magam, az nekem mindig ünnepélyes, de mégis kimért és emberi volt. Egészen kicsi koromban misztikus, földöntúli, mely érzésből azért igyekeztem megőrizni a felfokozott idegállapotot, az áhítatot, mert mégis valamikor egy kisded született. A fordulópontot a misztikus, meseszerű és a racionalitás keveredését az ötvennégyes karácsony jelentette, amikor a felnőttek próbálták elhitetni velem, hogy a sült libának hosszú sütés után kinőhet még két lába, sőt malacfüle is. Szép volt az a karácsony, a hó korán megjött, eltakart mindent, s reggelente az iskola felé igyekezve kéjjel törtem föl a pocsolyák még vékony, bordás jéghártyáit. Esténként, amikor szüleim az ismerősökhöz, barátokhoz mentek, a kisajtó becsukásával egyidőben már a szekrények ajtóit nyitogattam, hátha meglelem a rég áhított villanyvasutat. Előre megtervezett rendszerben kutattam, de legtöbbször csak a kabátok zsebében találtam diafilmeket, amelyeket legtöbbször le is vetítettem, így szenteste már kívülről tudtam a képkockák alatti szöveget. Villanyvonatot egyszer sem találtam, de a kutatást soha nem adtam föl. Később a konyhában sütemények illata lengett, egyre gyakrabban bonthattunk befőttet, ami a legbiztosabban jelezte a karácsony közeledtét. Ádám Éva napján szokás volt, hogy nagyanyámékhoz mentünk, amikor kékes-szürke fények telepedtek az udvarra. Nagyon vártam azt az órát, mert tudtam, hogy ott majd sokan leszünk, aztán az ott eltöltött kellemes egyórácska után az egész társaság fölkerekedik, átjövünk hozzánk a mise kezdetéig, mert mi közelebb lakunk a templomhoz. Jönnek a nagyszüleim is velünk, az unokatestvérem, az ő szülei, és a legizgalmasabb lesz ha az éjféli mise idejére mi egyedül maradunk, gátlástalanul lakmározhatunk, befőttet bármennyit ehetünk, és lopva az asztalon felejtett boros poharakba is belekóstolhatunk, míg a felnőttek távol vannak. Ez volt az az idő, amikor izgatottan, de mégis magunkra erőltetett nyugalommal egy szekrény mélyéről előhalásztuk szüleim Nemi életünk című könyvét és kinyitottuk annál a zsírosra lapozott oldalnál, ahol a bal felén anatómiailag kibontott, de jobb felén teljes valóságában gyönyörködhettünk egy női alak fél, de számunkra mégis teljes pucérságában. A könyvet aztán időben visszatettük a helyére, s mire a felnőttek visszajöttek, mi már önfeledten vetítettük kedvenc filmünket, a Jelki András kalandjait. Szép volt az a karácsony és akkor is jött nagyanyámékhoz a Kriszkindli, akinek olyan volt a fátyla, mint az alsó utcán lakó Mámi konyhafüggönye és az egész arcát betakarta. A cipőjének egyik talpa, sarka sokkal vastagabb volt mint a másik, pont olyan, mint a sánta Mámié. Mindig vacsora közben jött meg, az ajtó előtt elénekelte „Leszállt az éj dicső királya” című gyönyörű énekét, ami a karácsony kezdetét jelentette a gyerekeknek, de azt hiszem, a felnőtteknek is. Sokáig csoszogtatta a cipőjét a lábtörlőn, aztán végre bejött és reszketős, nagyon magas hangján pár köszöntőt mondott a felnőtteknek. Ezután vette sorra a gyerekeket, akik dermedten álltunk és vártuk az ajándékokat. Az unokatestvéremnek egy nagy tarisznyából, amely pont olyan volt, mint nagyapám disznóölős szerszámait tartó vászontáskája, egy szép, festett falovat vett elő, de ahogy át akarta adni, a ló kicsúszott a kezéből a cementlapos konyhakőre. A feje letörött. Mi csak álltunk, a Kriszkindli lehajolt érte, nézegette, forgatta, s aztán csak annyit mondott magas, reszketős hangján; Nabazmeg. Csak így egyben. Akkor már egészen biztosak voltunk benne, hogy a Kriszkindli a Mámi. Még kaptunk egy-egy szikrázótankot, az áhítat elmúlt, a vacsorát folytattuk. A Mámit is borral kínálták, reszketős hangját a vacsora közben néha eltévesztette, így veszett el Mámi hangjával együtt a csoda, a mese. Most már csak a januári hóesés, a méteresre nőtt jégcsapok, a sötét reggeli fények ingatnak meg, tesznek kételkedővé, éppen úgy mint a hihetetlen idő-járásjelentések, és szívesen gondolok vissza ábrándozva a régi karácsonyokra, de visszazökkent a hétköznapokba nagylányom kérése, hogy új bélelt fülhallgatót kell venni, mert a régi, a dugós a zenetörténet vizsgára való készülés közben föltörte a fülét, vagy hogy új nadrágot kell venni, mert a régit kifogyta. Biztosan vége lesz a télnek, mert arról álmodtam, mert virágot ültettem és a hóesés is csillapodik, az eresz csöpög, a cinkék még jönnek a szalonnára, de már alig néznek be, a Nap a fenyőfák leolvadt ágai között néha sziporkázik.
Hozzászólások