Napjaink nem ritka sajtóhíre, hogy N. Sándor 52 évi házasság után, 81 éves korában elvált feleségétől. Szétbútoroztak, elhidegült a kapcsolat. Nem csoda, hiszen 52 év nem kis idő. N. Sándornak azonban nem volt külön lakása, így albérletbe kényszerült. Gondolta, kivesz egy csendes szobát, fürdőszoba használattal, mondjuk egy öreg néninél, akinek a kevéske nyugdíja mellé jól jön pont egy albérleti díj, kiegészítésnek. Vesz egy tévét, azt fogja nézni, úgy is fáj a lába, éldegél az albérletben, még úgy kb. 2-3 évet, mert már nincs több kiróva számára. Aztán, utána az özönvíz.
Talált is egy idős hölgyet, aki kedves volt, ugyan nem sokat törődött vele, így senki sem kérte számon tőle, mit csinál, hová megy. Vére már nem hajtotta sehová, lecsendesedett, mint a Duna apály után. A „fegyver” sem volt már az igazi, abban is csak két fáradt golyó volt.
Kezdeti napok után érte a kellemetlen meglepetés. A főbérlő, kedves öreg hölgy, nagy dohányos volt. Úgy szívta azokat a bűzrudakat egymás után, mintha szálanként ezért külön fizettek volna neki. A cigarettafüst a dohány bűzével keveredve sokszor kibírhatatlan volt.
Jó egy év után találkozott az elvált feleségével. Elcsevegtek hogylétük felől, N. Sándor nem akart panaszkodni, nehogy az asszony a fejéhez vágja: – Úgy kellett neked! Aztán a beszélgetés végén mégis kibökte azt a bizonyos „szobai levegőt”, ahol oxigén csak kapkodva volt jelen, keverék formájában.
A véletlen úgy hozta, hogy két hónap múlva ismét összefutott az elvált feleségével az utcán. Beültek egy presszóba egy kávéra, meg egy kis csevegésre. Az asszony hozta elő, a beszélgetés során:
– Nem akarsz egy jobb albérletet? – szólt a kérdés.
– Dehogynem! – vágta rá, szinte gondolkodás nélkül N. Sándor. Itt egy kis szünet következett, a volt feleség folytatta:
– Mit szólnál ahhoz, ha én kiadnám neked albérletbe a volt szobádat. Természetesen fürdőszoba használattal. Itt nincs dohányfüst, a terepet ismered, én nem zavarlak, elleszel nyugodtan. Egy kikötésem van, az albérletbe nőt nem hozhatsz. Az árban majd megállapodunk. Ebben maradtak.
Sándor gondolkodott. Nem is lenne rossz, még ha albérletnek nevezik is. Hányan élnek így egy bizonyos idő után, mintha tényleg albérletben lennének, mert az együttlétek a több év alatt már rég elkoptak.
A legközelebbi találkozásnál megegyeztek a részletekről.
– Fizetsz nekem – mondta az elvált feleség – a 160 ezer forintos nyugdíjadból havi 120 ezret. Ez egy tisztességes albérleti díj.
Sándor mindjárt egy gyors költségvetést készített önmagának. – Még maradna 40 ezer, nem is rossz!
– Akkor rendben! – mondta az elvált feleségének.
– Mikor költözhetek? – kérdezte hirtelen és izgatott lett.
– Jöhetsz holnap is – mondta az elvált feleség. – Ha jó leszel, még kapsz naponta egy-egy tányér levest. Az még belefér az alkuba.
Sándor már elképzelte, ott ül a régi asztalnál és kanalazza a húslevest, amelynél finomabbat csak az ő elvált felesége tud főzni.
Hozzászólások