Mesterem Martyn Ferenc • Hetedhéthatár

Szépirodalom - próza

Mesterem Martyn Ferenc

 

1962 kora őszén költöztem Pécsre. Húszéves voltam akkor, és szabadulni szerettem volna a szülői gyámkodás alól. Sikertelenül felvételiztem a Képzőművészeti Főiskolára, majd betűszedő lettem, nyomtatványokat, könyvborítókat terveztem. Budapesti szobámat elcseréltem egy Pesten tanuló egyetemista fiúval, így kaptam egy szobát Pécsett, a kertvárosban. A „kertváros” enyhén szólva eufemisztikus jelzője volt ennek a proletár-telepnek a temető mellett. A városközponttól cca. 3 kilométerre volt ez a telep, s a buszközlekedés bizony megbízhatatlan. Este tíz után maradt az apostolok lova, végig a sötét és kietlen Siklósi úton. Az út mentén három olyan üzem is működött, amelyikből egy is elég lett volna, hogy a város levegőjét beszennyezze. Itt volt a bőrgyár, a cserzett bőr szagával, vele szemben az állati fehérje feldolgozó árasztotta a bomló fehérje édeskés szagát, mellette a vágóhídról pörkölt hússzag áradt. Az út felett, mellett és alatt méter vastag csövek vitték a „távhőt” a lakótelepek felé. Végül egy patak kanyargott a kertek alatt, bizonytalan irányba, Fekete víz elnevezésű, mely nevéhez híven többnyire fekete volt, szélein zöldes habot sodort és az erőmű felől érkezett, majd az állomás felé kacskaringózott, de ott már senki sem látta. Valahol utat változtatott, vagy nyomtalanul eltűnt.

A Béke utcában, mert ez volt az utca neve, ahová rossz sorsom vetett, sohasem volt béke. Az utcán éltek az emberek, állandó gyerekzsivaj és a nevelés vezényszavai harsogtak. Szombaton és vasárnap szólt a lélekharang – a szomszédos temetőben „nagyüzem” volt. Az utcában fordultak az üveges halottas hintók, bóbitás lovaikkal. A szobámban egy ágy és egy asztal és a teljes sötétség uralkodott, a hengerelt falon subaszőnyeg, vásári tányérok – rögtön felmértem, hogy itt festeni vagy rajzolni lehetetlen.

Bőröndöm és a mappáim heteken át ott álltak kicsomagolatlanul. Végsőkig elkeserített és lehangolt ez a környezet. Sorsomat nehezítette még, hogy Pécs egyetlen nyomdájában, ahol korábban állást ígértek, hónapokig hitegettek – ezért tartalékaimat éltem fel, illetve alkalmi munkákból igyekeztem megélni. Többnyire modellt álltam a pedagógiai főiskola rajz tanszékén.

Fanyar epizódja ennek az időszaknak, hogy egy verőfényes őszi napon, amikor a házak előtt kupacokban állt a leginkább trágyára emlékeztető „slam”, azaz iszapszén, amit itt tüzelésre használtak, két részeg támogatta egymást a kocsma felé, és az iszaptól mocskos proletárgyermekek üvöltöztek elképesztő trágárságokat – nos, ezen a verőfényes őszi napon a Béke utcába bekanyarodott egy hatalmas, fecskefarkú amerikai Chevrolet, volt  vagy tíz méter hosszú, és megállt az utca közepén. Kiszállt belőle két hosszúlábú, bombázó nő, és a vízimadarak tétovaságával körülnéztek, hova is tévedtek. Percek alatt az utca apraja-nagyja körülvette a két nőt, hiszen ilyent eddig itt nem láttak, a TV-ben is csak fekete-fehérben, majd a házunk felé mutogattak. A két hölgy rövidesen becsengetett, ajtót nyitottam és bevezettem őket a szobámba, mivel mint kiderült, engem kerestek. Az egyik hölgy elmondta, hogy egy orvosprofesszor felesége és a férjét kísérte Pécsre, s Pesten Szentkuthy Miklós a lelkére kötötte, ha Pécsett jár, feltétlenül keressen fel és nézze meg a képeimet. Kínosan feszengtem és megmutattam egy-két rajzomat a sötétben, ők is érezték, hogy ez valami tévedés – műtermet vártak nyilván, nagy vásznakat – gyorsan eltávoztak, ahogy jöttek.

Évek múlva Szentkuthynak elmeséltem a történetet, jót röhögött és azt kérdezte: nem is vásároltak?

A zsebemben hordoztam egy ajánlólevelet Martyn Ferenchez – Barcsay Jenő írta. Akkoriban nagyon gátlásos voltam, nem volt lelkierőm becsengetni Martynhoz, illetve egyszer mégis elmerészkedtem a Toldi Miklós utca 4-be, de akkor nem volt otthon éppen, s ezen úgy felbátorodtam, hogy még hosszan álltam ott az ajtaja előtt, és többször, határozottan csengettem, majd megkönnyebbülten kettesével ugráltam le a lépcsőn.

Egy vödörrel és egy létrával álltam órákon át a pedagógiai főiskola rajzóráin modellt. Rögtön fizettek, megalázóan keveset, de azt azonnal. Velem egykorú fiúk, lányok rajzoltak. A szünetben, hogy ne kelljen senkivel beszélgetni, a folyosón álltam, és kimeredtem az udvarra. Kietlen udvar volt, lepusztult, szürke, akár az egész ország. Odalépett hozzám egy hallgató, és cigarettával kínált. Nem dohányoztam, de elfogadtam. – Dombay Győző vagyok – mutatkozott be, majd így folytatta: – Nem úgy nézel ki, mint azok a modellek, akikhez szokva vagyunk. Hát valóban nem úgy néztem ki, de már megszoktam, hogy én soha nem úgy nézek ki… A nyomdában nem úgy néztem ki, mint egy nyomdász, s később is, bárhová vetett az élet, kilógtam a megszokott képből. Ilyesmiről beszélgettünk, meg a festészet is szóba került. Megmutattam Barcsay levelét, ami már elég gyűrött volt. Győző Pécs főterén lakott a Múzeum boltíves falai között – édesapja, aki akkor már nem élt, a Múzeum igazgatója volt. Barátságunk nagyon gyorsan kialakult, s egy életre szólt. Sajnos nagyon rövid életre, mert Dombay Győző 1994-ben meghalt. Ugyancsak meghalt másik pécsi barátom, Kampis Péter író. Fiatal éveim két leghűségesebb társát, tanúját veszítettem el velük.

Martyn Ferenchez végül is Dombay Győző vitt el. Barcsay levelét addigra azonban elveszítettem.

Szerencsére semmi szükség nem volt rá. Martyn megnézte a rajzaimat, festményeimet, és elfogadott. Attól kezdve elvárta, hogy időnként beszámoljak a munkámról. Akkor már a nyomdában dolgoztam, és rengeteg időmet elvette a közlekedés. A fizetés a hagyományos magyar nyomorszint alatt egy kicsivel. Néha a Jelenkor közölte a rajzomat. A honorárium 50 forint volt, két üveg rossz bor ára. De mégis – megjelent, jó társaságba került!

Martyn egyszer garabonciás útjai során elvetődött a kertvárosi albérletembe, és teljesen elképedt: – Hogy tudsz itt dolgozni? – Nehezen – mondtam.

Néhány nap múlva telefonált a nyomdába, ami közel volt a lakásukhoz, hogy munka után menjek át hozzájuk. Kaláris, a társa, uzsonnával kínált. Emlékszem, lágytojás volt, s arra is emlékszem Martyn milyen műgonddal kocogtatta körbe a tojást, mielőtt megskalpolta volna. Az uzsonna után összenéztek Klárával, és Martyn vette a kabátját, s rám nézett: – Gyere velem!

Elindultunk az utcán. Később, Klára asszony halála után eszembe jutott ez az „összenézés”, s felidéztem több ilyen helyzetet. Cinkosok voltak, a világ háta mögött összebeszélők. A Rákóczi úton, a tornyos zeneiskola mellett, ahol Kaláris tanított, volt egy földszintes ház – oda igyekeztünk. A ház udvarán egy másik földszintes épület állott, két vasajtóval és műteremablakokkal. Az egyik ajtót Martyn kinyitotta. Enyhe dohszag csapott meg – egy elég nagy terembe érkeztünk, ahol az egyik sarokban régi képek sorakoztak, a másik felén egy heverő volt egy vaskályha és egy műtermi festőállvány. – Itt fogsz festeni – mondta Martyn, olyan természetesen, hogy csak az utcán kérdeztem meg tőle: – Mennyit fizetek havonta?

– Havonta egy új képet mutatsz! – mondta 1962 októberében mesterem, aki akkor még csak 63 éves volt.

Elkezdhettem komolyan dolgozni. Martyn gyakran benézett hozzám, ha felesége elé ment a zeneiskolába. Megnézte, hogy haladok, rábeszélt a mindennapi rajzolásra. Nulla dies sine linea. Főképp a zenéről esett szó, könyvekről s a keserves napi kultúrpolitikáról, aminek mindannyian nyomorultjai voltunk valahogyan. Gyakran volt nála társaság, barátok, ismerősök. Engem teljesen egyenrangúan kezelt, s mindenkor meghívott, mindenkinek bemutatott. Így nagyon sok ismerősöm és barátom lett: a művészek közül mindenekelőtt Lantos Ferenc és Bizse János, Erdős János, a bábos Kós Lulu, az anatómus professzor Szentágothai János és családja, és még sokan mások.

Nagyon hamar barátokra találtam Kampis Péteren keresztül a Jelenkor szerkesztőségében: közeli barátom lett Lázár Ervin, jóba voltam Tüskés Tiborral és Bertha Bulcsúval. Tiszteltem és szerettem Csorba Győzőt. Jól emlékszem Rajnai Lászlóra, aki az antikvárium vezetője volt, Dante-kutatással foglalkozott, és ő készítette el első horoszkópomat is.

Természetesen, mi festők szerettük volna kiállítani munkáinkat, azonban ez akkoriban nem ment könnyen. Többnyire még nem voltunk tagjai a Művészeti Alapnak – ide bejutni nem volt egyszerű dolog, és ez feltétele volt a kiállításnak. És persze a zsűri!

Martyn bíztatott minket, s azt javasolta, hogy csoportosan adjunk be kiállítási igényt a városhoz. „Fiatal Pécsi Képzőművészek” – a csapat összeállt 1963-ra, kiállítóterem is akadt, méghozzá előkelő, A Janus Pannonius Múzeumban. A zsűri zsűrizett és Martyn vállalta, hogy megnyitja a kiállítást.

A nyarat Martynék Balatongyörökön töltötték, ahova engem is hívtak. Sajnos a munkám nem engedte meg, hogy meglátogassam őket, ezt meg is írtam nekik. Rövidesen érkezett a válasz:

 

Kedves Kálmán 

dátum nélküli leveledet nyugtázom.
Sajnálom, hogy nem tudtál ellátogatni Balatongyörökre – aggodalommal olvastam továbbá gondjaidról szóló soraidat.
Szeptember elején Pécsett leszek, arra kérlek, jelentkezzél. Remélem, hogy megbeszélhetjük problémáidat – melyeket egyébiránt nem nevezel meg leveledben – és megtaláljuk a teendőket, azok útját-módját.
Soraid mindenesetre fölöttébb nyomasztó helyzetről szólnak.
A viszontlátásra – baráti kézfogással
Balatongyörök, 63. aug. 21.
M. Ferenc 

 

A gondok a kiállítás körül keletkeztek. A megyei pártbizottság, mint legfőbb engedélyező fórum csak úgy engedélyezte a kiállítást, hogy egy addig mindenki számára ismeretlen fiatalembert is kiállítunk. Nos, a párt protezsáltja egy nagyon gyenge rajzoló volt. Mindenkit elkeserített ez a döntés, s Martyntól vártuk, hogy megoldja a helyzetet. Mert Martyn nagy kijáró volt. Hihetetlen közéleti aktivitást fejtett ki. Az volt az elve, hogy mindent el lehet intézni, ha néha nehezen is, de nem szabad feladni. Tanácstag volt. Többször tanúja voltam, hogy a hallban idegen fejkendős asszonyokkal tárgyal. Ilyenkor makacs csőtörésekről, lakbérhátralékokról, lakásfelújítási hitelekről érkeztek szófoszlányok. Martyn ment, és kijárta. Képes volt tekintélyével és fellépésével sok mindent elintézni, amit más egyszerű halandó nem tudott. Volt persze olyan is, amit ő sem tudott elérni. Akkor azt mondta: „ez nem reménytelen, de még nincs itt az ideje”.

Nos, a pártbizottsággal nem tudott szót érteni – azt javasolta fogadjuk el, nincs más választásunk. Így is történt. Első kiállításunk tehát 1963-ban Pécsett, a zsűri által kiherélve, a pártbizottság által felhígítva nyílt meg. Martyn nyitotta meg, okosan, diplomatikusan. A Dunántúli Napló című helyi pártlapban Bertha Bulcsú írt róla egy teljes oldalas, jóindulatú kritikát, számon kérve rajtunk mindazt, amit kizsűriztek – mintha ő nem tudta volna.

Lázár Ervin a budapesti Kortársban írt szeretetteljes baráti felfedező sorokat. 21 éves voltam akkor, mesterem 64.

Pécs, akár a többi történelmi magyar város, hihetetlen lerobbantsága mellett mégis sugárzott egyfajta mediterrán kultúrát. Ezt a falak sugározták egyformán mindenkire. Sol lucet omnibus. Sajnos a proletárdiktatúra haszonélvezőire hiába sütött a Nap, hiába sütött a mediterrán kultúra, nem éreztek meg belőle semmit. Haszonélvezőket említettem, azonban legtöbbje még a „hasznot” sem élvezte, legfeljebb a vegetáció szintjén. Ez a horda adott a városnak némi balkáni színezetet.

Az értelmiség azonban válogatott volt, és az egyetemisták állandó utánpótlást jelentettek. Aki a Nádor kávéházban ült egész nap, az úgy érezhette, hogy innen nem érdemes kimozdulni, mert előbb-utóbb ide bejön az egész világ. Itt ismerkedtem meg s kötöttem barátságot Mensáros Lászlóval, itt beszélhettem a hazalátogató Breuer Marcellal, a világhírű építésszel, ugyancsak itt találkoztam Weöres Sándorral, Tatay Sándorral, Várkonyi Nándorral. Nagyon jó barátom volt a színész Karikás Péter, a balettosok közül Handel Edit, Stimácz Gabriella. Atyai jó barátom volt dr. Németh Antal színházi rendező, a Nemzeti Színház volt igazgatója, aki mindent tudott a színházról és a bábszínházról, és Gordon Craig hozzá írt leveleiből olvasott fel nekem. Hihetetlen gazdagsága a tehetséges és a nagyformátumú embereknek.

Természetesen a mindennapi életünket megkeserítette a diktatúra. Állandóan szaglásztak utánunk. Egy alkalommal meglátogatott Halász Mihály barátom, a kitűnő operatőr, akit akkoriban rúgtak ki a TV-től, ki tudja már hanyadszor. Ott lakott néhány napig a műteremben, s éjszakákat beszélgettünk át. Meséit hozta megmutatni, szerette volna kiadni őket. Egyik éjszaka ököllel verik a vasajtót kintről. Kinyitom, két rendőr áll az ajtóban, kérik

a „személyazonotossági” igazolványunkat. Nálam természetesen nem volt, mondtam, a kertvárosban van. Halász Misi farzsebébe nyúlt, és előhúzta onnan a keménykötésű, négyrét hajtott igazolványát, aminek a lapjai teljesen össze voltak ragadva. Állítólag korábban beesett a Balatonba. – Hol vannak a nők? – kérdezték és benéztek minden zugba. Valaki följelentett, hogy éjszakánként nők járnak hozzám. Miután nőket nem találtak, elmentek. Aznap éjjel még kétszer visszatértek.

Lakott nálam Szentjóby Tamás barátom, aki egy sakkdobozzal a hóna alatt jelent meg, abban volt a pizsamája, a fogkeféje és a versei. Lakott ott Tessényi, aki maga írta a személyi igazolványába – foglalkozása: huligán.

A botrányok azonban mindig olyasmiből keletkeztek, amiben teljesen ártatlan voltam. Például egyszer hihetetlen felhőszakadás zúdult a városra. Pécs akkor még nem volt csatornázva, ilyen esetekre mélyebb utcákon fahidak voltak odakészítve és azokon keltek át a járókelők. A nők combig feltűrték szoknyáikat és cipővel a kezükben keltek át az áradáson. Bőrig ázva igyekeztem a műterem felé, és útközben összefutottam egy ismerősöm évfolyamtársával, egy lánnyal, aki a jogi egyetemre járt. Mondtam neki, ne menjen tovább ebben az esőben, jöjjön be hozzám, a műterembe, ott megszáradhat, s addig talán eláll az eső. Begyújtottam a kis vaskályhába, mert lehűlt a levegő. A lány levetkőzött, ruháit a kályha mellé rakta, és egy száraz lepedőbe csavarta magát, úgy szárította a hosszú haját a kályhánál. Én közben átszaladtam szemben lakó barátomhoz hajszárítóért. Mire visszatértem állt a bál. A nő közel állt a kályhához, meggyulladt rajta a lepedő, s ijedtébe kirohant az udvarra. A házmesterné tépte le róla az égő lepedőt, és terjesztette azután a történetet városszerte, egyre vadabb változatban. Mindezek a botrányok valószínűleg Mesterem fülébe is eljutottak. Tett is néha célzásokat, de soha nem hozta elő őket.

1964-re elegem lett a megpróbáltatásokból, vágyam ébredt a biztonságos, nyugodt polgári életre, és úgy döntöttem megházasodok. Thomas Mann írja a Tonio Krögerben, hogy elég a művésznek a művészetével járó sok bonyodalom, a belső kétségek, hadakozások a belső démonnal, ezért a környezetében jobb, ha rend van és biztonság. Martyn ismerte a lányt, akit szerettem, hiszen ő is pécsi volt, és helyeselte a házasságot.

Házasságom után nem sokkal Pestre költöztünk. Martyn továbbra is figyelemmel kísérte sorsomat, újabb festményeimre is kíváncsi volt, kérte küldjek diákat azokról. Pesten járva gyakran felhívott, s találkoztunk.

A házasság, majd a gyerek születése, a válás, az újabb kapcsolatból született második gyerek adott elég munkát. Közben a kiállítások különböző underground helyeken, a megélhetésért folytatott megalázó mindennapi harcok. És persze új barátok, új mesterek: Bálint Endre, Kassák Lajos.

 

Kedves Kálmán!
Szíves soraidat nyugtázom.
Az elmúlt hetekben egészségi állapotom, lassan javuló egészségem Pécshez kötöttek és nem tudtam
szokás szerint elmozdulni.
Írod, hogy e hó 12-én Pécsre utazol
kérlek, telefonon érdeklődjél lehetséges, hogy éppen akkortájt indulunk Balatongyörökre.
Mindennél fontosabb leveled tartalma, mely számomra
életutadról, munkásságodról sok új dolgot jelentett és amiről valóban – élőszóval kellene Téged hallgatnom, ha már megtiszteltél bizalmaddal. Tudnod kell, magam örülnék elsőnek, ha mostani, fontos éveiddel, értelmével meg tudnál egyezni.
Tehát várom a találkozást és addig szívből köszöntlek,
M. Ferenc 69.7.5.

 

Pécsett felkerestem, és nagyon alaposan kikérdezett, elbeszélgettünk, megmutatta újabb festményeit, és terveiről beszélt. Mondtam, hogy egy új társaságot szerveztünk Pesten, a No1. csoportot, és azt pécsi barátaimmal szeretném kiegészíteni. Ennek igen megörült, s mondta, hogy jó lenne Pécsett is bemutatkozni.

A hatvanas évek elején induló festők és szobrászok csoportokba verődtek, mint a kóbor farkasok, hiszen a hatalom művészetpolitikája könyörtelen nyomást gyakorolt az egyénre. A művészeti főiskolákon numerus clausus uralkodott, származás és lojalitás szerinti megkülönböztetést alkalmaztak a hallgatók felvételénél, ezért sokan évekig felvételizgettek egyre csüggedő reménnyel, míg mások művészetközeli pályákon helyezkedtek el. A fiatalokban égett a vágy arra, hogy megmutassák egymásnak és a nagyközönségnek munkáikat, ám a tiltások ezt sem tették lehetővé. Illegális lakás- és műterem-kiállítások nyíltak egymás után, vállalva annak a veszélyét, hogy különféle megtorlásokat „eredményeznek”.

A hatalom ekkor tűrt, tiltott és támogatott. A nyílt tiltást nehezen lehetett tettenérni. Rendszerint esztétikai-ideológiai köntösbe bújtatott indokok alapján zsűriztek ki műveket és alkotókat, s így egzisztenciálisan is tönkretettek egyeseket.

Sajnos a szakmában mindig voltak olyanok, akik nevüket adták ezekhez az akciókhoz. Az egyes embert könnyen el lehetett intézni, különösen a pályakezdőket, akik amúgyis telve voltak kétségekkel, bizonytalansággal.  Egy csoporttal ugyanezt már nehezebb volt megtenni. Ezért jöttek létre egymás után a különböző művészcsoportok. Elsősorban a közös stílusjegyek, az azonos gondolati háttér hozta össze a művészeket. Így alakult meg a Szürenon, az Iparterv társaság, a balatonboglári Kápolnatárlatok, a Fajó János körül csoportosuló geometrikus absztraktok stb.

A No 1. csoport más volt. Nem volt stílusbeli összetartozás, sem közös ideológia.

Elképzelésünk szerint a csoport tagja lehetett minden művész, akit a korabeli művészetpolitika félreállított, vagy valamilyen okból nem jutott nyilvánossághoz. Egyetlen felvételi kritérium: a kvalitásos mű. (Ezt is jelenti a No 1.) A csoport első, bemutatkozó kiállítása l969. december 12-én nyílt meg az angyalföldi József Attila Művelődési Házban, egy frissen kialakított, kisgalériában. A kiállítást Frank János művészettörténész rendezte.

Két pécsi művészbarátom került hozzám különösen közel: Dombay Győző és Bocz Gyula. Ők voltak, akik meghívták a csoportunkat Pécsre, mégpedig az ottani orvostudományi egyetem klubjába. Természetesen ez a két kitűnő művész is csatlakozott csoportunkhoz, és egy harmadik barátunk, Kiss Iván.

A megnyitó körül egy kis zavar támadt, mert a kinyomtatott Csenkey Éva az utolsó pillanatban lemondta a szereplést (talán félelem fogta el), s az egyetem egyik tanársegéde ugrott be helyette. Érdekes volt, hogy miképpen találkozott a fiatal művészek bemutatkozási igénye, és az egyetemi ifjúság vágya, szomjúsága a másfajta képek látására. Ezek a találkozások igazi erőt adtak a munkánkhoz, és végig jellemezték a No 1. csoport működését.

 

Kedves Kálmán,
köszönöm szíves soraidat, jókívánságaid.
Holnap Tihanyba utazom, rendezzük ottani kiállításom, mely
terv szerint ezen a nyáron lesz látható.
Örömmel olvasom, hogy ezen az őszön újból nagyobb utazásra indulsz.
Végül: tegnap ott voltam a No1 kiállítás megnyitóján
túl sokan voltak ahhoz, hogy megnézzem gondosan a kiállított munkákat, de a felületes látás ellenére igaz örömet jelentett számomra. Tihanyból visszatérve újból elmegyek és lehetőleg egyedül.
Adj életjelt magadról!
Szíves üdvözlettel,
M. Ferenc
70.4.25.

 

Az évenkénti üdvözlőlapok kölcsönösek. A levelek ritkábbak, sokszor csak távirati stílusban tudósítanak az eseményekről:
(postai levlap)

 

Kedves Kálmán,
köszönöm szíves soraidat, örülök, ha a BTM-ben rendezett kiállításomnak hasznát láttad.
Egyszer látogassál el a Villány-Nagyharsány szabadtéri szoborgyűjteménybe, ott áll egy legutóbb elkészült munkám (márvány), egy másik, fából, Nagyatádon az ugyancsak szabadtéri kiállításon.
Szeretettel köszöntlek
Martyn Ferenc
78. 7. 23.

 

Martyn kérte, küldjek diákat a munkáimról, így azután felvételeket készítettem képeimről és elküldtem Pécsre.

 

Kedves Kálmán, köszönöm, köszönjük szíves leveledet és különösen a küldött „diákat” nem mondhatom, hogy meglepetés, mert tudtam, hogy következetesen új és jó, újabb és jobb műveket hozol létre. Mégis, így együtt a sor áradása nyugtalan mindennapjainkban megállít, elgondolkodtat, aztán munkáid sorsa-jövője felé fordítja újabb gondjaim. A „diákat” már jövő héten Bp-re viszem nem írtad, meddig maradhat nálunk de alig hiszem, hogy ezúttal eljuthatok hozzátok. Ezt följegyeztem, remélem, hamarosan eljuthatok hozzátok (telefont nem írtál) és láthatom festményeidet.
Remélem élőszóval minderről bővebben, a viszontlátásra tehát, baráti kézfogással
Martyn Ferenc
80. I. 17. 

 

Bálint Endre mondta, hogy pályázzam meg Károlyi Mihályné alapítványát, ami lehetővé tette volna, hogy a vence-i Károlyi-birtokon eltölthessek egy vagy két hónapot. Álomnak tűnt az egész, hiszen a nyugati utazások erősen korlátozva voltak. Háromévenként lehetett nyugatra utazni, és egy hónapra korlátozták a kinttartózkodást. Hivatalosan valutája senkinek sem lehetett. Az útlevélhez adtak 70 dollárt, ami semmire sem volt elég, ezért mindenki „valutakiajánlott”, azaz külföldi barátainak itt adott forintot, s kint visszakapta valutában. Persze ehhez is pénz kellett. A Károlyi Alapítvány pályázatához két ajánlóra volt szükség. Bálint Endre mellett Martyn Ferencet kértem meg, hogy támogassa kérelmemet.

 

Kedves Kálmán,
igazán szívesen aláírom a leveledben jelzett beadványt. Fogalmazzad meg magad, írasd alá Bálint Endrével, én ugyanúgy teszem és mindjárt postára adom. Azért javaslom az írás megfogalmazását, mert pontosabb ha te végezed
azt hiszem, mi általánosabban, hiányosabban írnánk meg.
Mindehhez hozzáfűzöm, hogy
véleményem szerint a magunkfajtának aláírása nem sokat számít. Hiszen a foundation-ban is galériavezetőt, művészettörténészt kérnek ajánlóképpen. Ezt tapasztalatból tudom és írom, de ismétlem várom a legépelt szöveget, aláírom és tüstént küldöm vissza.
Persze szívből kívánom a vence-i tartózkodást!
Baráti kézfogással
Martyn Ferenc
80.3.31.

 

A vence-i pályázatból semmi sem lett, ugyanis kiderült, hogy Károlyiék csak szállást adnak a birtokon, az ellátásáról mindenkinek magának kell gondoskodnia. Nekem nem volt annyi pénzem, hogy a kinti árak mellett ezt vállalhassam, így szomorú szívvel lemondtam az utazásról. Volt, aki vállalta, hogy koldusként is kimegy, én irtóztam mindenfajta kiszolgáltatottságtól. Hallottam később, hogy a „vörös grófnő” gúnyos megjegyzésekkel illette a mindig koldus magyarokat.

Időközben Martyn Ferencet megtisztelte Pécs városa azzal, hogy addigi kétszobás lakása helyett felajánlottak a Káptalan utcában egy kis palotát, ahol egyúttal múzeumot is berendeztek műveiből. Természetesen a Múzeum ekkor még nem volt nyitva a nagyközönség előtt. Egyik alkalommal, amikor meglátogattam, hosszasan elbeszélgettünk a festőállvány előtt, majd megvacsoráztunk a konyhában. – Na, most végigvezetlek a múzeumomon – mondta mesterem mosolyogva, és átvezetett a már teljesen berendezett termeken, ahol ismét megcsodálhattam képeit. Számomra ő volt Szinyei Merse Pálon kívül az egyetlen magyar kolorista, aki nem barna disznózsírral festett, hanem bátran használta a színeket.

Művészetből megélni szinte lehetetlen volt akkoriban (most sem különben), ezért hivatalba kényszerültem. Egy kutatóintézetben szerkesztettem egy műszaki folyóiratot. Miután ezt is nagyon rosszul fizették, kénytelen voltam mellette alkalmazott grafikai munkákat vállalni: könyvborítókat, hanglemezborítókat terveztem, kiállítási grafikákat készítettem. Utóbbi munkáim egyre sürgetőbbé tették, hogy belépjek a Művészeti Alapba, mert a honoráriumokat a vállalatok csak az Alapon keresztül tudták átutalni. Utáltam a kérvényezéseket, a megalázó zsűrizgetéseket – ezért halogattam ezt a dolgot.

Mindezeket megírtam a Mesternek és elküldtem Parancs János verseskötetét, aminek borítóján egy festményem reprodukciója volt látható.

 

Kedves Kálmán,
leveled elgondolkodtat és elszomorít
de nem maradtam meg ezzel, hanem egyidejűleg írtam Kiss Istvánnak alaptagságod ügyében. Azt tudod, hogy mennyire indokoltnak tartom alaptagságod rendezését és sehogysem értem, miért maradt el mindmáig.
Többször részt vettem „zsűriben”, tudom, mennyire formális
ha eredményt akarsz, jelen kell lenni. A 9.-i zsűri-re máig nem kaptam meghívót (a választmánynak vagyok tagja) szeretném, ha föntebb említett levelem elérné célját.
Azt is sajnálom, hogy máig nem jutottam el hozzád, kíméletlenül terhelt minden napom.
Köszönöm Parancs János könyvét
egyaránt érték tartalmában és külsőjében.
Végül, nem utolsónak
igazán aggódom Bálint Bandiért. Még éljen mindnyájunk becsületére.
Szívből köszöntlek
Martyn Ferenc
80. aug. 27.

 

Jelentkeztem tehát a Művészeti Alaphoz. Bekértek néhány festményt, majd rövidesen értesítettek, hogy egy év múlva jelentkezzem ismét. Fóth Ernő barátom, aki a zsűri tagja volt, később elmesélte, hogy képeimet nézve azt kérdezték a zsűrorok: – Ki ismeri? Mondanom se kell, senki nem ismert – Fóth Ernőn kívül.

 

Kedves Kálmán,
olvasom leveled, bosszankodom, nem törődtünk eléggé a dologgal, kételkedem, megérkezett-e a levelem K.I.-hez, nem kaptam választ.
Ha hallgatsz rám, újból jelentkezünk. Igen sajnálom, nem láthattam, mit küldtél be. A zsűri?
n’en parlons pas, ebben van némi tapasztalatom, tudom azt is, mit jelent a jelenlét.
Legfontosabb leveled utolsó szava
igenis, változatlan meggyőződéssel kell tovább dolgozni.
Kérlek, adj életjelt magadról és remélem, hogy a közeli jövőben láthatom munkáidat.
Szíves üdvözlettel

M. Ferenc
80. okt.25.

 

Egy év múlva, hála Fóth Ernő baráti támogatásának felvettek a Művészeti Alapba, így eljutottam egyszer-kétszer alkotóházba, és ingyen járhattam múzeumokba. Más előnyét nem élveztem a tagságnak.

Egy alkalommal a 61-es villamoson összefutottam Martynnal. Mindketten álltunk, és a bőrszíjban kapaszkodtunk. Az előttünk lévő ülésen egy tökéletesen részeg lumpen ült, ölében egy heringes üveg, s a kezében lévő hatalmas konyhakéssel „horgászott” az üvegben. Amikor egy-egy halat sikerült dárdájára tűzni, mint egy kardnyelő: szájába vette a konyhakést és lecuppogta róla a halat. A Karolina úti kanyarban azonban leesett az ülésről és üvegestől, késestől kettőnk közé esett, és ott feküdt Martyn lábainál. Idős mesteremnek szeme sem rebbent:

– Micsoda erkölcsök! – csak ennyit mondott.

Látszott rajta, hogy egyre idegenebbül jár-kel a világban, egyre keserűbben nyilatkozott a kilátásokról, egyre gúnyosabb volt az értetlenekkel szemben, és az öngúny sem volt idegen tőle.

1983-ban meghalt Kaláris, aki társa volt, szövetségese, sőt, talán nem bántó, ha azt mondom: cinkosa.

 

 

Kedves Kálmán,
köszönöm vigasztaló leveledet.
Vigasztalan vagyok, meg nem vigasztalható.
Szivárog szememből könny

Ferenc
83. 3. 12.

 

Megritkultak találkozásaink, levelet sem váltottunk. Karácsonyi, újévi jókívánságok maradtak csupán. Két esztendő múlva, 86 évesen eltávozott közülünk. Mesterem volt, s mestere volt sokaknak, akik tisztelték és tanultak tőle. Az utolsó mesterek egyike. Katedrát azonban sohasem kapott. Sőt, ahogy most az évszámokat böngésztem a levelein, és visszagondoltam a szűk kis Toldi Miklós utcai lakásra, a hivatalos elismerés is nagyon későn érkezett: 74 éves volt, amikor Kossuth-díjjal tüntették ki.

 

 

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Mesterem Martyn Ferenc”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés