Emléktábla-avatás Várkonyi Nándor emlékezetére
Születésének 125. évfordulója alkalmából
2021. május 19., Pécs, Kürt u. 5.
Kürt utcai ház Várkonyival
Megindító pillanat volt ott állni a régi ház kapujában… Innen jöttem ki mint gyerek, mint unoka, s most ugyanúgy unokaként állok itt a frissen felhelyezett emléktábla alatt. Pedig mekkorát fordult közben a világ! … A kapu vasdíszei ugyanazok. Már akkor is rozsdásak voltak. Mi ez a kis rozsda azokhoz az eltűnt világokhoz képest, melyben Nagyapánk mozgott, s mely időknek az elsüllyedt kultúráit kutatta! Valaha volt népek őstörténetét követve, összekapcsolva évszázadokat, évezredeket itt a földön. Mi, öreg gyerekek, „visszasüllyedtünk” gyermekkorunk pillanataiba. Míg dolgozószobája ajtaja mögött éjjel-nappal elmerült a mítoszok világában, csak az írógép hangos, hol gyorsuló, hol lassuló kopogásán keresztül hallhattuk őt. Hirtelen csend lett. Majd kitárta az ajtót, kilépett és elmesélte, hol járt. Ült az ágyunk szélén, és mi gyermeki örömmel hallgattuk felfedezéseit, és természetesnek vettük, hogy ennek a csodának mi is részesei vagyunk.
Trombita harsan a rózsabokrok mögül. Meglepetés-ajándék a ház jelenlegi lakóitól. Mi pedig itt állunk múltunk kapujában és emléket „vésünk” a falra… Ahogyan Kende Ágnes nővérem megnyitó köszöntőjében idézte Nagyapánk gondolatait, hogy az ember évezredek óta monumentumokat állít az emlékezet megerősítésére. Ez tettük mi is. Családunknak most nyílt lehetősége arra, hogy emléktáblát helyezzünk el annak a háznak a falára, ahol 1932-tól 1970-ig élt és alkotott.
Kende Ágnes, Várkonyi András és Kende Kata. Fotó: Ágoston Zoltán
Ágnes elmondta, hogy 1932-1943-ig a Kürt utcai ház az 1-es számot viselte, hiszen akkor csak két épület volt a négy utca által határolt telken. Itt született édesanyánk (Várkonyi Éva) és nagybátyánk (Várkonyi Péter), akinek fia – a harmadik unoka, unokatestvérünk – Várkonyi András ezen az ünnepnapon járt itt először. 1943-ban a család átköltözött a szomszédos Homok utca 2-es számú kertes, „szolgálati” házba, melynek kertjéből édent varázsoltak nagyszüleink. Amikor Nagyapánk 1956-ban nyugdíjba ment a Pécsi Egyetemi Könyvtár könyvtárosaként, a család visszaköltözött a Kürt utcai lakásba, mely ekkor már az 5-ös számot viselte. A kaputól jobbra látható, emeleti részen laktak 1970-ig.
Ezeket a termékeny éveket idézte fel ünnepi beszédében Nagy Imre professzor, irodalomtörténész. Megrajzolta annak az embernek az alakját, akinek köszönhetjük, hogy Pécset a történelem egyik legnehezebb szakaszában a Dunántúl kulturális fővárosává emelte, aki köré gyűltek az akkor még egyetemista fiatalok (Weöres Sándor, Takáts Gyula, Tatay Sándor…). Barátjukként tekintettek a tudós könyvtárosra, és sokszor bevonták fiatalos csínytevéseikbe, máskor mesterükként hallgatták és kérték ki véleményét saját írásaikról, gondolataikról. Majd évek múltán ezek a barátok lettek a munkatársai a Sorsunk c. művelődési és szépirodalmi folyóirat szerkesztésében, mellyel őt bízta meg a Janus Pannonius Társaság 1941-ben. Bár a Sorsunknak törzsasztala volt a Corso kávéházban és legendás helye az Egyetemi Könyvtár dolgozószobájában, mégis sokan szinte családtagként fordultak meg ebben a házban. Kodolányi János több fejezetet itt írt a Vízöntő c. regényéből. Weöres Sándor rendszeresen töltött itt délutánokat, órákon át beszélgetve egymás munkáiról.
Emléktábla. Fotó: Lengvári István
Itt látogatta meg Németh László, amikor riportot készített Várkonyi Nándor 70. születésnapja alkalmából. Későbbiekben heti rendszerességgel keresték fel dolgozószobájában a fiatalabbak közül Bécsy Tamás, Galsai Pongrác és Rajnai László. Harcos Ottó ugyanebben az utcában lakott, így könnyű dolga volt átsétálnia, hogy együtt dolgozzanak Az újabb magyar irodalom életrajzi és könyvészeti részén.
Ez a tábla sokkal többet jelent nekünk Várkonyira való emlékezésnél. E mögött az emléktábla mögött ott sorakoznak azok az idővel ismertté vált és nagyra becsült írók, költők és barátok is, akik gyakran lépték át ennek az otthonnak a küszöbét. Máig kísért minket az az élmény, melyet gyerekfejjel megérhettünk, hogy a dolgozószoba ajtaja mögül leskelődhettünk és hallgathattuk beszélgetéseiket. Még ma is érezzük a barackot, amit elmenőben a fejünk búbjára nyomtak. Fel-felbukkanó emlékeink már keverednek az azóta eltelt idők belénk ívódott „élményeivel”, melyen Nagyapánk akkor dolgozott és kutakodott. Később, évek múltával, könyvként olvasva szembesülhettünk az akkor átélt beszélgetések valóságával.
Mezey Katalinnak köszönhetően a Széphalom Könyvműhely életműkiadásként megjelentette külön kötetekben összes írásait. Nagy Imre professzor említette az olvasás jelentőségét, ami élvezetet, olykor gyönyört okoz, és nem csak ismereteket ad. Várkonyi kultúrtörténeti munkásságát dicsérve (és itt a Sziriat oszlopaira gondolt) idézte Josephus Flavius, zsidó történetíró gondolatait a Sziriadu földjén található két oszlopról, a hiedelemről, hogy egy aszteroida fogja elpusztítani a földet, ezért erre a két oszlopra felvésték az emberi tudomány addigi eredményeit. Ma számokkal fejezünk ki mindent, osztunk és szorzunk, de Várkonyi elképzelése szerint valami más is része az emberi létnek. A szellem, amit nem szabad, nem lehet kihagyni. „A régészeti és természeti értékeken, hagyományokon túl mi volt ennek a régi kultúrának a szellemi tartalma?” – teszi fel magának a kérdést Várkonyi. Ezekre is választ keresve kutatta és fedezte fel az eltűnt kultúrákat.
Emlékfüzet
Ajándék volt, hogy újra hallhattuk hangfelvételről Weöres Sándor és Csorba Győző hangját, akiknek Várkonyihoz írt versük (Várkonyi Nándor emlékezete és az Apa-sirató) elmondása keretbe foglalta professzor úr ünnepi beszédét. Mindannyiunknak – és nekünk, akik még személyesen ismerhettük őket és hallhattuk a múltban hangjukat –nagy örömöt és meghatottságot okozott. Miután „lehullt a lepel”, Várkonyi András megjegyezte: ez a tábla nem csak az emlékezésé, a tiszteleté, hanem kiindulópontja is lehetne Várkonyi irodalomszervezői és kultúrtörténeti munkássága újraélesztésének, továbbgondolásának, mert ennek aktualitása van. Paradox módon, minél inkább aktuális, annál kevésbé befogadható. Talán az sms-ek és a chat-ek világában koherens gondolatmenet, ami ennek a munkásságnak az alapját képezi. Éppen ezért dolgoznunk kell azért (ahhoz), hogy ez befogadható legyen, és bízunk abban, hogy ez a küldetés tiszteletadás és egy új kezdet is egyben. Andrásnak nem volt ilyen szoros kapcsolata nagyapjával. Én is azt mondom, beleszületni egy ilyen családba, ahol ő volt a családfő is egyben, nem érdem, hanem állapot. Mindhárman elmondhatjuk, hogy felnőtté válásunk ideje alatt és közeledvén az öregedéshez, más-más módon, de tettünk érte és továbbra is tenni fogunk, hogy ezt az állapotot kiérdemeljük. Ágnes nővérem berendezte a Várkonyi Nándor Emlékszobát, melynek a Csorba Győző Könyvtár adott helyet a Belvárosi Fiókkönyvtár szomszédságában. Jómagam archiváltam és feldolgoztam a hagyatékban lévő dokumentumokat (levelezés, beszélgető-cédulák, személyes iratok, okmányok és fényképek), melyeket most a Petőfi Irodalmi Múzeum Kézirattára őriz. Létrehoztam és kezelem nagyapánk honlapját (varkonyinandor.hu). András feladata, hogy megőrizze és „hirdesse” írásainak aktualitását. Hallhattuk már az általa megzenésített Weöres Sándor Belső végtelen c. Várkonyihoz szóló versét, melyet Nagy Imre Várkonyi Nándorról írt könyve bemutatóján énekelt el a Kodály Zoltán Zeneiskola fiú-kara András vezényletével. Erre a mai ünnepnapra is készült Csorba Győző Apa-sirató c. versének a feldolgozásával, melyet a délutánra tervezett emlékkonferencián adtak volna elő Haramza László operaénekessel. A konferenciát majd ősszel megtartjuk, de ő már nem lehet velünk.
Unokák csokra a temetőben
Az emléknapot Várkonyi Nándor sírjánál fejeztük be, ahol egy sírban nyugszik Erzsébet asszonnyal, nagymamánkkal, aki nem csak társa, de kritikusa is volt nagyapánknak. Halála óta minden évben, ezen a napon virágcsokrokat helyezünk el nyughelyükre. Díszsírhelyet kapott. Itt álltak egykor sírjánál Bertók László, Csányi László, Csorba Győző, Pákolitz István… Itt állt minden évben Kereszturi József is, aki a Várkonyi Nándor Könyvtár nyugdíjas igazgatója. Most is elbeszélte nekünk a könyvtár történetét, melynek névadásában komoly szerepe volt. Egyszer találkoztak Várkonyival, de hűséges tisztelete minden alkalommal meglep minket.
__________„Tőled tanulom a türelmet.
__________Mintát adsz te a létezéshez.
__________Boldog város, mely ünnepelhet
__________Magát becsülve, mikor téged.”
Szepes Zsuzsanna (Boda Miklósné), Solymos Ida Sziriat oszlopa c. verséből idézett gondolattal kezdte személyes visszaemlékezését, amikor fiatal egyetemistaként és könyvtári gyakornokként sokat járt a Kürt utcai lakásban. Hatalmas kézirathalmokat látott akkor a dolgozószobában. Amikor beszámolókra Pestre kellett utaznia az ELTE-re, mindig magával vitt egy-egy kéziratot és járta vele a kiadókat, hátha sikerül kiadatni valamelyiket. Sajnos, soha nem járt sikerrel. Nagyon szép, érzelmes, meghitt és megható beszédét könnyezve hallgattuk.
…és ott volt velünk Ő is, szerényen, mint mindig. Hiszen ki tolta volna el fejünk felől a felhőket? Az előtte lévő napokban és az elkövetkezőkön is zuhogott az eső.
*
Köszönjük azoknak az ismerősöknek, jóbarátoknak és tisztelőknek, akik eljöttek velünk ünnepelni! Az emléktáblánál és a temetőben virágcsokorral és koszorúval emlékezőknek: Jelenkor folyóirat, Csorba Győző Könyvtár, Csorba Győző Társaság, Kereszturi József, Boda Miklós és Szepes Zsuzsanna és Bognár Szilvia alpolgármester. Köszönjük a ház lakóinak és a meglepetést „okozóknak”: Tamás Jánosnak, a Pannon Filharmonikusok trombitaművészének és Kovács Dánielnek!
Külön köszönjük L. Csépányi Katalinnak, hogy felkért ennek a személyes emlékezésnek a megírására. Ő gépelte Nagyapánk kéziratait 1972-től 1975-ig. Kati nagyszüleink tiszteletbeli unokája lett, akit családtagként fogadtak otthonukban. Azóta is negyedik unokaként emlegetjük, és ő is így érez a mai napig.
Hozzászólások