Tudom, jó lenne sírnom, jól is esne,
mikor rám telepszik a léha este.
Ahogy elmúlik a sok közül egy nap,
mint száradt kóró, áll mögém a tegnap.
Integet is, hogy esetleg vagy talán
találkozhatunk még másnap hajnalán.
A holdban fénylik még valami vigasz,
ha nem is saját fénye, kicsit igaz.
Mégis maradok annak, aki voltam,
az én kabátom, eddig is hordtam.
Kinőttem már, de élősködik rajtam,
pedig lekopott róla sok rossz hajlam.
Kiesnek emlékek megannyi résen,
bár igyekezetem kövekbe vésem.
Hiába: olyan, mint talpatlan cipő,
csattog, fáj, de a köröm konok, kinő.
A mellényemen már sok gomb nincsen meg.
Elvesztek, mint gyermekkori intelmek,
s a bűn félelmében ott volt a csodás,
elkövetés előtti feloldozás.
Megtanultam, mennyi hő él a Napban,
figyeltem, ahogy a fák rügye pattan.
Bár süket a világ, de kell a dallam,
s tudom, mennyi szép kép rejlik egy vakban.
Szóljon hozzá!