Sötét erdő sűrűjében,
három kis patak fakadt,
s felszínén, hogy ideér,
valkűr és valcer kacag.
Új nap hasadt,
és engem a parton ért.
Szél hajtotta fölül
a nehéz felleget,
nem sírt, nem szólt,
csak csöndben járt
szívem bánata felett.
Koronás ékét fodrának,
kivéste itt szívét magának,
jelt hagyott, a legszebbiket,
útja innen már borúsabb lesz.
De csillogó felszínéről
a folyó még visszanézett,
puhán ölelést gyűrt
tépett határruhámra,
s én sajgó sóhajt varrtam,
búcsú díszül, a délre tartó,
kanyargó Dunámra.
Lassún járj, sokáig tartson,
magamnak sorolom,
kiket üdvözöl majd,
míg Újvidékre ér
pitvaromból eredt
testvéri óhajom.
Szívén nyíl átlőtt kis veréb
a kanyargónál szállt fölé,
s Nándorfehérvár köveit
ölelte a honi küldemény.
Átvergődött a vaskapun,
mélyeket sóhajtott,
s hol szakadt ingén
fél szíve kilátszott
már nem fogta vissza,
és erősen zokogott.
Aztán Tarkő tündérlányai,
Maros is, Olt is a híreit hozta,
és bús-kacagva ölelkeztek,
mint kispatak korukban.
Később a Dunánk csöndesre fogta,
vénnek és ifjúnak is leveleit osztva.
A könnyeket égbe szórták
a smaragdos legelők,
s az égbe bújó havasi fenyők,
s mi maradt, ormok itatták
szorgos kezekkel,
az ittenek istenes illatában.
Aztán lassan, szétterülve
fordultak a tengernyi vízbe,
nem fogytak, nem oldódtak,
csak hozták, vitték egyre…
Hozzászólások