Meg hát. Gyerekként akkoriban szereztem a tudást arról, hogy a szilágycsehieket, ahová apám való volt, bivalyasoknak nevezik. Mert sok embernek van bivalya, lévén Szilágycseh is hepe-hupás, nehéz felhúzni a szekeret a dombokra, és a bivaly erősebb az ökörnél is, de még tejet is ad, viszont kitartóbban csökönyös, mint a szamár. A sarmoságiakat meg libásoknak hívják (esetleg csúfolják is), mert ott meg libacsordák legelnek a réteken.
Egyetlen embernek voltak bivalyai a falunkban, mindig megbámultuk, de új tudásommal még kíváncsibb voltam rájuk. Nekik meg azért kellett bivaly, mert a család egy olyan utcában lakott, ahol mindig nagy volt a sár. Aszfaltnak hírét sem ismertük akkor. Bekísértem hát a szekeret a szurdékba, s ott a házuk előtt a szekér majdnem tengelyig belesüllyedt a sárba, a bivalyok megálltak. A bácsi húzta-vonta őket, nem mozdultak. Engem meg elkergetett-forma, hogy miattam lettek csökönyösek. Én meg ettől megijedve, beszéltem hozzájuk gondolatban, könyörögtem, hogy menjenek már, mert lám, én lettem a hibás. Hű, be megszidnak otthon, hogy megint beleütöttem az orromat valamibe. Bácsi végül megunta, bement enni azzal, hogy ezek ismét reggelig fognak ott állni. Én meg csak sajnáltam őket, no meg magamat is a szidástól, kerülgettem nagy lelkiismeret-furdalással a szekeret. Kisgyerek mindent elképzel, hogy például összerogynak, még jobban belesüllyednek a sárba, azt beszélik, a papné kútjánál is elnyelt az ingóláp két ökröt, meg egy lovat, éjjel jön a farkas, megeszi őket… Egyszer csak nekirugaszkodtak, s mire a bácsi kijött a nyikorgásra, már a „kapu között” voltak, én mondtam, hogy most még „hojsz!”, azaz jobbra (a balra meg a „csá”), s mentek is rendületlenül befele, miközben én hátráltam előttük. Az ember, ki eléggé aprócska volt, kijött a zajra, először kétségbeesetten futásnak eredt felém, hogy ezek engem kergetnek, majd nem győzött csudálkozva rámbámulni, hogy mit csinálok. Hogyan hajtottam be? Ezek, ha lecövekelnek, 8-10 órát nem mozdulnak. Én meg szabadkoztam, hogy nem hajtottam, csak előttük voltam. Magamban mondtam nekik, menjenek be, mert megeszi őket a farkas, vagy valami más baj lesz, és a baj okozója én leszek mindenki szemében. De ezt a bátyónak nem árultam el, csak lekoppant a nagy kő a szívemről. Nem úsztam meg szárazon mégsem, mert másnap jött anyám hazafele a boltból, hogy mit voltam képes tenni már megint. A bivalyok úgy széttaposhattak volna, hogy palacsinta sem marad belőlem! Meg egyéb szörnyűségek, amelyet nagyanyám is tódított valamelyest, én meg majdnem betojtam utólag. Csak-csak megvigasztaltak, hogy a bácsi nem haragszik (mint általában). Egy darabig terjesztette a faluban, hogy különleges gyermek vagyok, mert be tudtam hajtani a bivalyokat, pedig azok nemigen hagyják magukat terelni még a gazdájuk által sem.
Hozzászólások