Mint karcsú fatörzsön, három,
fekete foltos bodobács,
úgy ülnek, hárman, kart karöltve,
múlt, jelen s jövendő korok
idő törékeny derekán.
És míg kifolyik szemünkből
az álszent szivárvány villamos,
megtört szavak ujja nyitja,
hangár, gyülevész titokra
égben síró poéta lak
berozsdált kapuját.
Mondd! Hol a reggeli rigó,
kert fáiról fürtös röpte?
A hang, mely repülés könnye,
ha már szárnyasnak, dalosnak
az Úr, így, tollal a kezében teremtette.
Mert mi hát Ádám és Éva bűne?
Hisz magunk túrunk földet szerte,
s éjben poshadt itatóba,
holdat, csillagot taszítunk
egymást csúful megveretve.
Hozzászólások