Megtörtént, máig sem tudja mindenki a városban sem, hogy miért. Éppen tizenkettedikesek voltunk. Egy nap bejelentették, hogy jön Ceaușescu elvtárs másnap, reggel 7-kor kint kell lenni a hajdani Wesselényi, majd Ady, de akkorra már csak „Zilahi Középiskola” előtt, a kerítések mentén és azzal szemben. Örültüüünk! Elmarad a történelem dolgozat (román nyelven persze). De bizony a tekintélyes, jóságos öregúr (talán levéltáros volt amúgy) cinkosan azt mondta: Nununu (nem), legyünk mi okosak, toljunk ki velük. Ekkor még gyanakodtunk. Az biztos, hogy olyan korán az elvtárs nem lesz itt. Mert ilyen nagy úrnak egyszer ki kell aludnia magát, kényelmesen megreggelizni, elsétálni a járművekig, mire helikopterrel idehozzák, lesz 11 óra. Az épület előtt nem csak mi leszünk. Megérkeztek, lejelentkeztek X elvtársnál (hűű, ő nagyon vérmes volt a kefe frizurájával), aztán szép egyenként besurrantok az épületbe. Megírjuk a dolgozatot, szép egyenként visszalopakodtok a tömegbe. Nem szólunk róla senkinek – tartotta fel az ujját cinkosan. Ez még tetszett is nekünk, bár kicsit mégis húzódzkodtunk, mert neki, mint románnak semmi baja nem lesz, de mi lesz velünk, ha lefülelnek? Ezt észrevette, megígérte, hogy ő lesz a hibás, ha azt keresik, vele úgysem tudnak egyebet tenni, legfeljebb kidobják a suliból, de ez neki amúgy is jól jönne. Így tettünk hát. Addig igazgattak ott bennünket a rendezők, hogy a szemközti sarokra kerültünk páran, lányok. Egyikünk lelkes rajongója volt az országelsőnek, hisz arra tanítottak bennünket, hogy mindent neki köszönhetünk. Hozott egy szál sajátnevelésű virágot, ami nem volt túl nagy, kis futórózsafej, ha jól emlékszem. Így vártuk a főtitkár elvtársat, akinek intézkedései nyomán mi megtanultuk, hogy milyen a népi demokráciának álcázott diktatúra. Útleveledet – ha van –, a rendőrség útlevélosztályán őrzik, családostul nem utazol sehova, nehogy disszidálj, nyugatra csak akkor, ha van rokon, de ők küldjenek útiköltséget is valutában, később hozzájött a sok ingyenmunka hazafiságból, a bőrünkre menő államilag előírt spórlás, az hogy a falnak is füle van…, de mindezeket nem fejtem most ki, csak némi ízelítőt adtam abból, kire is vártunk, s kit őriztek olyan szorosan.
Amikor a csukott autó végre – valóban 11 óra tájt – odaért a kanyarba, a parancsolt üdvrivalgás mellett a lány mellőlem a virágot az autó elé szándékozott dobni, de az ráesett az orrára. Abban a pillanatban roppant fék, ránk rohantak vagy hárman-négyen. Ők is kétségbeesve, meg mi is, hogy mi a fene van. Ő ösztönösen hajolt a virág után, mi teljesen megdermedtünk. Ordítoztak: Mi történt? Micsináltatok? Ki volt? Egyre többen jöttek ilyenfélék, körülvették az autót, minket, s ezt látva akkor már kinyögtem: Odadobott egy virágot. Románul kevés hangzásbeli különbség van aközött, hogy odadobott vagy odadobtam. Kezdtek engem elkülöníteni, hogy „miért”? Erre nem tudtam válaszolni, mondtam: nem tudom, nem én dobtam. Addigra összeszedte magát az osztálytársam, s jött arrafelé holt sápadtan: „Én voltam.” Megint faggatás. Mit tudott volna mondani? Én meg kérdeztem: nem szabad virágot dobni elé? Egy szál volt. Valamelyik rendfenntartó bekúszott az autó alá félig-meddig, kikotorta valahonnan a corpus delictit, egy kb. 4 cm átmérőjű mosottrózsaszínű virágfejet a ház előtti kiskertből. Megszagolta, illata volt. Akkor kezdtek magyarázkodni: Azért nem szabad ilyet tenni, mert megzavarhatja a sofőrt, és a virágban bármi lehet. Jaaa – eszméltünk fel, mert tudtuk Verne Gyulától, hogy akár nitroglicerin is.
Hozzászólások