Elnézem magunkat, ahogy ott állunk a
kifőzde előtt, a járdán várakozó sorban.
Napra-nap, pár perc várakozás csupán,
kis izgalom, mégis lassanként mintha
ismerősként üdvözölnénk egymást.
Férfiak, akiknek senki nem főz már
régen ebédet, és nők, akiknek rég
nem adatik meg valakinek ebédet
főznie. Nincs ez így rendben, érzem,
de akárcsak nekik, kik itt állnak velem
ma a sorban, egyképpen nincsen semmi
kedvünk a konyhába száműzni magunkat,
és egymagunknak ebédet kotyvasztani.
Míg várakozunk, fülelnem sem kell,
hallom a halk beszélgetések foszlányait:
egyedül vagyok, itt jól főznek, pont
annyiból jövök ki, mintha megvenném a
hozzávalót – mondja egy idősebb női hang.
Elment az asszony, vitte a gyerekeket is,
semmi kedvem a konyhában kínlódni –
hallom mögöttem egy fiatal férfi hangját.
Míg várakozunk, sorsok bontakoznak ki
előttem kéretlenül, belelátok más magányos
életekbe, tanúja leszek, ahogy kitárulkoznak
egymásnak ismeretlen emberek. Már kezemben
az ebédem, mikor megértem, hogy kettős éhség
hajt ide nap-mint nap minket: a korgó gyomoré,
és a magányos lelkek éhsége az emberi szóra.
Tudom, hétfőn is eljövök majd, itt fogok állni,
mint ma, a szemerkélő esőben, a bentről áradó
illatok és hangok tengerében, ismeretlen ismerősök
között, a kifőzde előtti sorban, várva az ebédem.

Megosztás

Tweet