Álomnapló (részletek) – 44. • Hetedhéthatár

Szépirodalom - próza

Álomnapló (részletek) – 44.

Iskolámban a régi termemben várom a gyerekeket, újra osztálytanító lehetek annyi kihagyott év után. A tanulók még az udvaron gyülekeznek becsengetéséig, ekkor ismerős hang üti meg a fülemet. Valaki azzal dicsekszik, hogy milyen gyönyörűek és okosak az unokái. Reméli, hogy a tanítás során észreveszem majd kitűnő adottságaikat. Telnek, múlnak a napok, ám hiába várom kolléganőm unokáinak különleges képességeinek megnyilvánulását – a gyerekek átlagon alul teljesítenek. Hogy mondjam meg az elfogult nagyszülőnek, hogy nem tűnnek ki az osztálytársaik közül, hogy túl nagy az elvárás velük szemben, ez pedig tovább rontja teljesítményüket.

Nyeles tortatartó formájú üvegházban élek. A ház nyél részében színes üveglépcsőkön lehet feljutni az 5 méteres sugarú átlátszó üvegkörbe, ahol rengeteg játék és izgalmas modern kütyü sorjázik. Az erre járók ámulattal lesik az építménycsodát, a gyerekek mindenáron szeretnének bejutni ide. Éppen takarítok, amikor éktelen gyereksírást hallok, futok a színes lépcsősorhoz, egyik gyerek megcsúszott az üveglépcsőn és az alatta kapaszkodókat lesodorta magával. Egyre elviselhetetlenebb az üvöltés, hiába próbálom befogni a füleimet, a hangok még erősebbé válnak.

Osztálytalálkozóra készülődök Dombóvárra. Néhány társammal igyekszünk az állomásról a gimibe. Egyik lány megszólal, égessük itt a templomlépcsőn halott tanáraink és társaink emlékének szánt mécseseket. Le is tárdelünk a lépcső előtt, ám alig hogy meggyújtjuk őket, a mécsesek elalszanak a szemerkélő esőtől. Érdekes, mi nem ázunk meg.

Őszi erdőben járok, elmélázok a színes levéltenger láttán. Elfelejtettem, miért is tettem meg ezt a néhány kilométert, pedig valamit, vagy valakit keresni jöttem ide, ám egészen lenyűgöz az októberi látvány. Kavarognak a gondolataim, örülök, hogy egyedül merészkedtem a hosszú útra, hogy bírtam a gyaloglást, hogy még egyszer megtettem öregen, amit fiatalabb koromban annyiszor, ahányszor nyugalomra vágytam. Itt emberfia nem zavarhatott meg, amikor a bokrok tövében ülve kezdetleges versecskéimet írtam.

Írni! – igen, kutatni kezdek a táskámban papír és toll után; egyre lázasabban forgatom ki annak tartalmát. Mindent tüzetesen átvizsgálok, de nincs egy árva jegyzetfüzetem, hogy írhassak belé. Pánik fog el, felelőtlenségem és feledékenységem miatt, mert lesz-e még alkalmam és erőm megtenni ilyen hosszú utat. Ha lesz is, örökre hiányoznak a mostani benyomások, az ismételhetetlenek.

Naponta kapok képeket és instrukciókat eladó házakról. Végig kellene járni, megnézni mindegyiket, ha jobb helyre szeretnék költözni a panelrengetegből. Az információk e-mailben érkeznek, lelkiismeretesen ki is írom a címeket. Sorjában felkeresem a házakat, de mindegyik ház túlságosan nagy és feketére van festve, elátkozott várakra hasonlítanak. Jelzem is a páromnak, hogy mi a helyzet, szívesen elhalasztanám a házvételt tavaszig. Ő csak nevet és azt mondja, ez nem probléma. Ha formájuk alapján tudnék választani, majd átfestjük, csak szép tágas legyen belül, ahol az egész családdal kényelmesen elférünk a nagy ünnepeken.

S.-t várom az állomáson, időben érkezik, de igen csak meglepődök, amikor meglátom az öltözékét. Hosszú drapp szoknyát visel, ami alól kilóg a fehér jégeralsó. Azonnal ráparancsolnám a nadrágját, de azt mondja, neki ez kényelmesebb, azt mondja, szokott így utazgatni, de még eddig senki se borult ki ettől a látványtól.

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások



Archívum

Hozzászólások

DISQUS