A szobor elégedetlen Pygmalionnal,
hangot ad Huf Nágel István iránti titkos vágyódásának
Hát, nem tudom, mire gondoltál, amikor megalkottál engem.
Úgy szeretsz, ahogy vagyok, meg minden,
de fogalmam sincs, miért épp ilyennek teremtettél.
Lehet, hogy nem jó a látásod?
Persze, erről nem tehetsz, semmi baj,
de miért nem kértél tanácsot a Pistitől?
Neki olyan, de olyan szeme van,
naponta járt itt, hogy megnézze, hol tartasz megalkotásomban.
Kedvesen dicsért, meg ilyesmi…
Bonbont és virágot is hozott.
Bárcsak Ő volna alkotóm!
Bár, hozzá mehettem volna!
Ő lát!
A szobor tovább lázong Pygmalion ellen
Alkotóm,
be kell látnod,
túl alacsony vagyok.
Semmi sudár karcsúság.
A karom is túl rövid, a combom pedig nem elég hosszú.
Mégsem gondolhattad komolyan,
hogy ilyen tenyeres-talpas a számodra ideális nő!
Azt mondod, neked így tetszem.
No, de így?
Ez biztos?
A mellem még csak-csak, de a többi!
Tudod,
máskor végig kéne gondolnod, mielőtt bármiben döntesz,
mert ezek után már nincs mit tenni.
Ez a kőkemény valóság!
Most már hiába kérnélek, hogy itt-ott korrigáld magad,
jobb lett volna, ha előtte megkérdezel.
Jobb lett volna.
Ez biztos.
A szobor megbánja keménységét,
immár gyengéden szól Pygmalionhoz
Én Formálóm, most miért hallgatsz?
Tudod jól, nem gondoltam komolyan,
csak kicsúszott a számon az egész.
Anyám nevelt ilyen szókimondónak,
ne sértődj meg, kérlek!
Ő is ilyen volt, meg nagyanyám is, nem tehetek róla,
ez genetika,
vagy generációs átok.
Familiáris.
Zsigereimbe égett a viselkedésminta, hát, ne haragudj rám!
Igen,
igazad van,
több tiszteletet kéne mutatnom irántad,
de azt már Éva elszúrta az almával.
Hát, ne kérj számon tőlem olyasmit,
ami már az Édenkertben eldőlt…
Mosolyogj!
Kérlek, mosolyogj rám, jó?
Hisz, itt vagyok neked…
A szobor tovább kérleli Pygmaliont
Kedvesem!
Kedves!
Szólongatlak.
Szavam patakcsobogás
s te mégsem hallod, Kedves.
Beszélj!
Beszélj hozzám!
Tökéletes szavaid sóvárgom!
Új nap ébred, ne hallgass hát!
Ölelj,
ölelj, én Kedvesem!
Színméz ajakiddal szólj hozzám én Kedves Alkotóm!
Ma is záporozzanak szavaid testem íveire.
Öleljenek a szavak, amint karoddal ölelsz!
Mondd: kedvesem.
Mondd: kedvesem képmásához semmi nincs hasonlatos,
mondd, mint egykor, hogy vonásaim ékkövek,
hogy testem alabástrom szelence!
Mondj nekem szépeket, Kedves, én Kedvesem!
Pygmalion megenyhül és megszólal
Mindenem,
képmásod tökéletes,
semmi nem hasonlítható hozzád.
Vonásaid ékkövek.
Tested, szavamra nyíló alabástrom szelence.
Jöjj, hát, jöjj, ölelj,
ölelj, Kedves Madaram!
Dalod hegyeken túl hallik.
Pygmalion szerelme viszonzásra talál
Így,
igen, így szólj,
szólj még!
Szavaid szigetein lágyul a kő.
Ereimben élet zsibog.
Szólj,
szólj még és megéledek!
Létezést zuhogó beszéded ömöljön zsigereimbe!
Szabadító ajakiddal vess véget kőbörtönömnek!
Pygmalion és a szobor szerelme beteljesedik
Ó,
én mátkám,
én Kedvesem, Alkotóm, Mindenem,
milyen nagyon jó is a te érintésed!
Szerelmünk szédületében kérlek, hajítsd el a vésőt, a karctűt,
feledd a feszítő éket!
Zárd be az ajtót,
pazarlón öntsd rám a földi szerelmet!
Meglásd,
ölelésem örökkévalóvá formál,
testem újjá alkotja testedet,
feszülő izmaidban hogy gyönyörködik a kő!
Fenséges Férfi vagy, én Mátkám!
Márvánnyá ölellek immár,
s z o b o r t e s t e d
itt álljon örökkön,
s az idők legvégéig csodálód leszek!
A szobor eufórikus állapotban rivalg
Én hű Nágelem,
jöjj elő rejtekedből!
S i k e r ü l t !
Hozzászólások