Hazugság • Hetedhéthatár

Szépirodalom - próza

Hazugság

 

– Hű, de meleg van! Elmegyek a folyóra, és úszom egyet.

– Majd holnap, Jankó, előbb szedd le a nagyanyó meggyét úgy, ahogy megbeszéltük.

– De…

– Nem mész?

– Megyek.

– Köszönöm. Aztán apríts fát is neki, ha már a buktáit elfogadod, fiam.

– Én… Nem bánom. Este találkozunk.

Özvegy Tóthné tűnődve nézett utána. Egész helyes kölyök, csak ne lenne olyan lusta, hozzá nyakas és engedetlen. Látszik, hogy nincs férfi a házban, aki ráncba szedné olykor. De talán még nem késő, még elboldogul vele, ha itt-ott kurtábbra fogja a gyeplőt. Remélhetőleg szavá­nak áll, ámbár ez sem biztos, miután az úrfi hazudós is kissé – szomorkodott az özvegy egy ragyogó júniusi vasárnap.

– Zavarok? – kukkantott be hozzá déltájban a szomszédasszonya, Mákné. – Elfogyott a lisztem, nem tud kölcsönadni? Legalább egy marékkal, holnap visszaadom.

– Azonnal. Tessék!

– Köszönöm, galambom, áldja meg az isten. Hallotta, mi történt délelőtt kilenckor?

– Nem.

– Nekiment egy busz a 6-os villamosnak. Rengeteg a sebesült, köztük három gyerek… Jézusom, hol a fia, lelkem?

– Elment az anyámhoz – kapott szívéhez az özvegy, és úgy meredt Máknéra, hogy annak végigfutott hátán a hideg.

– A 6-ossal?

– Azzal.

– Kilenckor?

– Kilenckor.

A szomszédasszony döbbenten némult el.

– Borzasztó. Remélem, Jankó azért mégsincs közöttük.

– Hova vitték a sebesülteket?

– A Tompa úti kórházba.

Tóthné szívszorongva robogott a megadott címre.

– Hova, hova? – állta el útját a portás. – Azt hiszi, engem csak úgy dísznek raktak ide?

– Hát a doktor úrhoz.

– Melyikhez? Hé, álljon meg, asszonyom!

Az asszony könnyes szemmel lépett az első orvos elé.

– Tóthné Sándor Mária vagyok. A fiamat szeretném látni.

Nagyot nyelt, kifújta az orrát, és fojtottan tette hozzá:

– Tizenkét éves, szőke, mokány gyerkőc. Ő is a 6-oson volt délelőtt.

– Jöjjön! – vezette a kórterembe az orvos, sorba vették a kiskorúakat anélkül, hogy Jankóra bukkantak volna.

Már csak egy szőke, tetőtől talpig begipszelt fiúcska maradt hátra.

– Ő az?

– Az özvegy tétován nézte, fürkészte.

– Talán. Ebben a gipszben nehéz felismerni. Jankó!

– Pszt! Hagyja! Jöjjön vissza inkább holnap, addigra biztosan jobban lesz a fiú.

– Hó… hogy van?

– Amint látja, él, és ez a legfontosabb. Viszlát, holnap nyilván sokkal többet tudunk.

Tóthné meghasonlott szívvel támolygott ki a teremből.

Átkozott meggyfa! – jajveszékelt magában. Ha ez nincs, Jankónak most kutya baja. Én va­gyok a hibás, túl rövidre fogtam azt a gyeplőt. Pedig még gyerek, ráadásul vakáció van, én meg csak hajkurászom szegényt. De hátha nem is ő az! – ébredt fel benne hirtelen a remény. Hátha mégis fürdik valahol, vagy, igen, éppen ebben a percben szedi le a meggyet – rohant a külvárosba, ahol özvegy édesanyja lakott.

– Jancsikám! Anyuka! – csengetett be a rozsdás vaskapun.

Türelmetlenül várt, toporgott a tűző napfényben. A lakásban senki sem mozdult, az udvar is csöndes, leszámítva Vakarcs vidám csaholását. A fán kerek, érett meggy piroslott, más szóval ide se dugta az orrát a gézengúz. De ha nem dugta, a 6-os villamosra sem szállhatott, ha viszont nem szállt fel… Megzavarodva, remény és kétség közt kullogott hazafelé.

– Szia, mami!

– Te… te itt vagy? – szökött a vér a szegény özvegy arcába. – Leszedtétek a meggyet?

– Vili.

– Nesze, ez a tied! – kevert le neki ekkor egy csattanós pofont. – Ezt azért kaptad, amiért hazudtál. Ezt, amiért halálra ijesztettél – duplázott keményen az első fülesre, aztán arcon puszilta. – Ezt pedig, amiért mégis csak megkönyörült rajtunk a jóisten.

Lefekvéskor így imádkozott: Istenem, bocsáss meg, de most az egyszer hálát adok Neked, amiért megint lóvá tett a kisfiam.

 

 

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Hazugság”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés