A csatornafedél alól lassan szivárgott fel a meleg pára. A gomolygó gőz rátelepedett a városra és burkot vont köré. A búra alatt élők észrevétlenül szívták be a mocsokkal teli láthatatlan levegőt, mérgezve magukat önkéntelenül. Az alattomos köd tudtukon kívül gyengítette őket, érezték, hogy egyre nehezebben élnek, de nem sejtették az okát.
Kezdetben csak a látásuk homályosult el, úgy érzékelték, hogy mindent látnak, de ez nem volt igaz, a kép, amely eléjük tárult torz volt és hiányos. Az ízek és illatok is megváltoztak, gonoszul véve el tőlük az emlékeiket és a meghittség élményét.
A város dzsungellé vált. Láthatatlan ellenségeket véltek felfedezni a lakók. Bokrokban meghúzódó sárga szemű tigriseket, sziszegve csúszó villás nyelvüket nyújtó kígyókat, eget szántó rettenetes sárkányokat. Bár senkit nem terítettek le ezek a vérszomjas állatok, mégis mindenki tudta, hogy ott vannak.
Folyamatosan készenlétben álltak, kezükben fegyverrel mentek a boltba, utaztak a buszon és végezték a munkájukat. Harcra edzették a tudatukat. Védekezni kell!
A szeretteik megvédése a legfontosabb. Raktároztak, felhalmoztak, tartalékot képeztek a rossz időkre és a majdan jövő még rosszabb időkre. Tripla zár került az ajtókra, egyre kevesebbet mozdultak ki, nem volt igény a barátokra, néhány mondatban érdeklődtek, hogy vannak az ismerősök, de a válaszok már nem is voltak fontosak.
Úgy hallották a környező városokban még rosszabb a helyzet, ott még a hegyek is megmozdultak, tornádó pusztít és valami különleges betegség is felütötte a fejét.
Megafonból kapták az utasítást a cirkáló katonai terepjárókból, hogy maradjanak otthon és ne kockáztassanak. Töltsék el az időt hasznosan. Nézzenek tv-t, az Illúzió Csatorna egész nap megnyugtató meséket és filmeket sugároz. Gondoljanak a mentális egészségükre, ne stresszeljék magukat, pihenjenek és egyenek csokoládét, mert az megnyugtat.
Évek teltek el így, a kiüresedett tekintetű, sorvadt lelkű lakók a megváltásért könyörögtek. Bármit megtettek volna, hogy visszakapják az életüket, amelyet felmagasztaltak és szebbnek, színesebbnek láttak, mint amilyen az a múltban volt.
Bezzeg akkor a függőfolyosós bérházakban összetartottak a lakók, hajdan még a helyi talponállóban is szépirodalomról beszéltek. Több volt a szerelem és a fű illata is fűszeresebb volt.
A tudásuk által kiválasztott vezetők hosszas töprengés után, segítséget kérve a hatalmasoktól, arra jutottak, hogy van megoldás. Együtt kell gondolkodni, egy levegőt kell szívni, egyszerre kell, hogy dobbanjon a szív. Az egység adja majd az erőt, a központosítás, amely minden betolakodót elpusztít. Az emberi erő kiapadhatatlan, mindig csak pozitívan, így válhatunk teremtő Istenekké, a jólét és a helyzet uraivá.
Némi áldozat azonban mindenkitől elvárható e cél érdekében. Felvirágzik majd a társadalom, felüti a fejét a bőség, ha minden lakó ad magából egy keveset, egy kis apróságot, valamit, amely tulajdonképpen nélkülözhető, hisz kettő van belőle.
Elenyésző áldozat ez, ahhoz, hogy ismét boldogok legyenek. Az eljárás fájdalommentes, szinte észrevétlen, csak ki kell nyújtani a bal kart, oda sem kell nézni, amint a porba hull. A felszabadult energia, már mentesíti is a világot a veszedelemtől.
Tudnunk kell egymásról, figyelni a másikat, hisz azonnal nyújtanunk kell neki a jobb karunkat, ha szükséget szenved.
A javakat egybe kell hordani és elosztani. A szerénység erény, a kevés is elég lesz, a bőség csak leföldel és elveszejt. Az egységes szín, a szürke lesz, a többi szín felesleges, szükségtelen, zavarodottságot okoz, de a kör és a háromszög is csak gond, elég a kocka, hogy a világ ismét a régi fényében pompázzon, így lépünk majd egyet az evolúció felsőbb fokára… a boldog félkarú óriások szintjére!
Hozzászólások