Szalóki Sándor, a kovács • Hetedhéthatár

Szépirodalom - próza

Szalóki Sándor, a kovács

Szalóki Sándor az apja első házasságából született. Egyetlen gyermek volt a családban, akit mint fiúgyermeket, szigorú rend szerint neveltek és szerettek. Harminc éves volt, amikor apja megözvegyült. Nehezen viselte el édesanyja elvesztését. Pedig már nem volt gyerek, de a halál nem egy szerény eset, amelyet csak úgy megemlít az ember.

Ketten éltek egy darabig, amikor az öreg úgy döntött, megnősül és asszonyt hoz a házhoz. Ebből az új házasságból két gyerek született, egy leány, meg egy fiú.

Szalóki Sándor már korábban a kovácsmesterség felé kacsingatott. Sokszor strázsált, csak úgy bámészkodásként az öreg Perszegi Zsigabácsi kovács műhelyénél. Amikor elvégezte az általános iskolát, beállt az öreghez, kitanulni a mesterséget.  Apja a házasságkötés után másfelé figyelt, amikor megszületettek a féltestvérek, ő már nem kapott olyan figyelmet, melyet szeretett volna. A kicsi gyerekek mellett, ő már nagyfiú volt, sőt legényember. Ekkor még a múlt század közepén, a harmincas években jártak, amelyet még, békebeli időknek neveztek.

Szalóki Sándor udvarolgatni kezdett, meg is ismerkedett egy öreg vasutas – bakter – három lánya közül a középsővel, a Marikával. Nagy lett a szerelem, önálló életre vágyott. Apja elé állt és érvelt:

– Apa, megnősülök, a Tóth Marikát, elveszem feleségül. Még hozzá tette: – Szeretnék egy önálló kovácsműhelyt nyitni.

Az öreg nem szólt, napokig szótlanul tett-vett a lakásban. A munkahelyén, a járási szolgabíróságon is észre vették a változást, de nem tudták mire vélni.

Már két hét is eltelt, amikor az esti vacsorai asztalnál annyit mondott:

– Rendben, nősülj meg, kezdj önálló életet. – mondta összefoglalva, mint egy végleges döntést.

Persze ez az összegzés rendben is lett volna, ha Szalóki Sándor tudta volna a folytatást. Pár nap múlva, meglepetés szerűen ez is kiderült.

– Néztem nektek, a leendő feleségeddel együtt, egy házat. Itt van a közelben, a Csorvási út és a Csabai utca sarkán. Egy rendes kis ház, vályogból épült. – szünetet tartott, Szalóki Sándor csak nézte az apját, szólni sem tudott.

-Már megnéztem, eladó. Megveszem nektek. Mellé építesz egy kovácsműhelyt, adok hozzá pénzt. Jó helyen van, forgalmas út mellett. A parasztok ott jönnek be a városba a tanyáról. Mindig akad valami javítani való – tette még hozzá. Az apja arcán látszott az elégedettség, mint aki azt mondja: – Jó döntést hoztam a fiam életébe.

Szalóki Sándort, egy bizonyos fajta megnyugvás kerítette hatalmába. Úgy gondolta, révbe ért. Másnap megnézte a házat, egyszerű kis ház volt, olyan hosszúkás, egy kis ablakkal nézett az utca felé.

– Biztosan ez a szoba – gondolta és amint bekukucskált a deszkakerítés résén. – Mellette az a konyha, meg a kamra. Hátrébb a porta belső részén disznóól és egy nagy fekete, kátránnyal bekent budi. – A trón is megvan! – nyugtázta.

Ezt követően napokon keresztül gondolkodott. Mit kellene tenni egy jó műhelyért. Persze az a ház, melyet apja kinézett, ketten a feleségével jó lesz, majd alakítanak rajta.

– Magunkra szabjuk! – mondta úgy önmagának nyugtatásként. – De a műhely? Az hol legyen? – ez volt a nagy kérdés.

A következő napokban többször ellátogatott a leendő kovácsműhely helyét megálmodni.

– Ehhez a házhoz, toldalékként, az utcai frontra kell építeni egy műhelyt! – ez a döntés, részéről végleges volt.

Pár nap múlva a hivatalos papírok is elkészültek, aláírták az adás-vételi szerződést. A földhivatali tulajdoni lapon, melyet az építkezéshez kiváltottak, nyomtatott betűkkel írva: – tulajdonos: Szalóki Sándor.

Aztán sorban, időben minden rendeződött: építéshez tervrajz, engedély, egy kőműves mester, aki felhúzza a falakat. Majd kerítettek egy ácsot, aki az új rész és a régi rész tetőszerkezetét összehangolva, egybe varázsolja.

Szalóki Sándor összeszámolta, pontosan tíz hónap telt el az első aláírástól a kész, de még üres műhelyig.

A műhely!

Tudta Szalóki Sándor, hogy egy mesterség űzéséhez nagyon fontos a műhely. Ez a tér legyen tágas, ne kelljen benne szorongani, fel legyen szerelve, hogy minden váratlan fordulat a szakmában orvosolható legyen.

Az építő mesterek, Tóth Jakab kőműves mester irányításával, alapos munkát végeztek. A műhely a régi házhoz, az utcafronton, toldva készült el. Így úgy nézett ki, mint egy szép falusi ház, azzal az eltéréssel, hogy a műhelynek volt egy bejárata, az utca felől. Az ajtó felett, bekeretezve, szép nyomtatott piros betűkkel kiírva „Szalóki Sándor”, alatta „kovács”, hogy mindenki lássa, hogy itt egy ilyen műhely nyílt. Az udvari részre egy szétnyitható tágas, kettős ajtó került, hogy rossz időben a javításra hozott szekeret, be lehessen tolni, fedél alatt lehessen rajta dolgozni.

A szerszámozottságra nagy figyelmet fordított. Apja mondta is neki, legyen benne minden.

– Nem egy ócska kócerájt akarok. Az van több is a környéken. – mondta az apja. – Ez egy modern műhely képét mutassa! – tette hozzá határozottan. – Ha nem futja a pénzből, majd toldok még hozzá.

Már az építkezés során gondoltak arra, hogy kell egy nagy kohó, ahol ráfot, patkókat lehet tüzesíteni. Ehhez egy nagy kéményt építettek.  A tűzhöz szükséges levegő, oxigén biztosítására egy nagy, harmonikaszerű, bőrből készült fújtatót szereltek fel.  Ez úgy volt üzemeltethető, hogy a fújtató fejrészéből egy hosszú kampó lógott le. A mester, mikor begyújtotta a tűzteret, amelybe az erre a célra használt kovácsszenet izzított parázzsá.

Az utcai fal mellé egy hatalmas, vastag falábakon álló satupad került. Rajta két, kézzel hajtható satu, amely arra szolgált, hogy vas pofái közé szorítsák a megmunkálandó vasdarabot. Ott fixen álljon, lehessen bele lyukat fúrni, reszelni, ha kell hajlítani.

A műhely közepén állt a rendes kovácsműhelyre jellemző, fatönkre szerelt üllő. Szalóki Sándor nem rendelkezett nagy zenei tehetséggel, de már inas korában megjegyezte és élvezettel hallgatta a kovács üllők csengését. Az övének szép tiszta, éles, fülnek is kellemes hangja volt. Amikor felállították a fatönkre, úgynevezett félkéz kalapácsával először a saját szórakoztatására, kalapált az üres üllőn. Nagyobb dobbanásokkal, aztán kis aprókkal. Ugyanis ha egy nagyobb vasat, mondjuk egy kocsi ráfját kellett a kellő szélességre ellapítani, a mester segítséget hívott. Ilyenkor ketten kalapálták az izzó vasat, azonban, hogy meglegyen a munkához szükséges ütem, a kalapácsok ne akadjanak össze, ilyenkor a mester az üllőn apró ütésekkel tartotta fenn a szükséges ütemet, melyet aztán nem lehetett eltéveszteni. Sokszor gondolt arra, hogy a zeneszerzők miért nem komponálják ezt a széphangzást egy zenedarabjuk valamelyik tételébe. Ez a csodálatos üllő szimfónia, pedig jó cégére volt a kovácsműhelynek. Hangja messze szállt és a tanyáról, szekérrel, lóval a városba hajtó parasztok megjegyezték.

– Ez a kovács szépen kalapál! Biztosan jó munkát is végez!

A műhelyhez tartozott még egy talpakon álló fúrógép. Amerikáner, így nevezte a mester. Fúró pofájába különböző méretű vas fúrok foghatók bele. Kézzel kellett egy nagy kerék segítségével hajtani, amely kúpos, sima fogaskerekeken keresztül, olyan áttételt képzett, hogy nem volt olyan vas, vagy lemez, amelyet ne tudtak volna átfúrni.

A teljesség képéhez tartoztak, különböző méretű, eltérő pofájú fogók, rendben, hosszabb nyelekkel, melyekkel a szekerek ráfját igazították a helyére.

Ez a ráfhúzás egy különleges ceremónia volt, a ráfok felhúzása mindig nagy eseménynek számított a kovácsműhely életében. Jó időben került erre sor. Ilyenkor az udvaron, szalmából és faforgácsokból olyan kerek összerakást halmoztak fel a lehelyezett ráfon, amely körbe fogta az egészet. Meggyújtották, gondozták a tüzet, hogy ráf forró legyen, fehérre izzították.  Ezen alkalommal többen segítettek a kovácsnak, mert ugye a tűzre is vigyázni kellett, aztán a kerek ráfot az említett fogókkal a kovács, meg legalább három segítővel rá illesztették a fa kerékre. Kalapácsokkal segítették a teljes beillesztést. A forrón felhúzott ráfok aztán kihűltek, rászorultak a fa kerékre, azt masszívan összefogva

Még hasonló volt a lópatkolás, de ez már meghittebb volt, mert csak hárman voltak jelen az eseményen. A mester, a kovács, a ló gazdája és maga a ló. Igaz, nem egyenlő félként, mert még a mester a gazda kérésére verte fel a patkót a ló patájára, addig szegény lónak csak a tűrés maradt.

A lovak patáit, hogy igazi igavonó állatok legyenek, rendbe kellett tartani. A gazda egy-egy felázott, saras út után szalmával lecsutakolta a lova patáit. A patkó nagyon fontos volt, mert szegény igavonó állatok a húzóerőt, megfeszített lábaikkal fejtették ki és ezt sokszor. Ilyenkor sérült a szarus pata, a patkó ugyan fogta, tartotta, de vigyázni kellett rá. A sérült lábú ló sajnos nem volt használható.

A kovácsmester aztán ilyenkor nem csak az elkopott patkót cserélte le és tett fel újat. Különös alakú vésővel a „lópedikűrt” is végzett. A töredezett, felhasadt szarú rétegeket kozmetikázta, szép pataformára alakította.

Szalóki Sándor kovácsmesternek akadt dolga bőven. A műhelyétől olyan öt-tíz kilométeres körzetben, legalább harminc tanya volt található. Ha ezt a számot – józan paraszti ésszel – számoljuk, akkor kiderül hány szekér, meg ló volt a körzetben, akkor el kell fogadni, hogy szekeret legalább egyet kellett kéthetente javítani, rajta ráfot húzni. A szekeret húzó lovak patkóiból pedig ötöt-hatot kellett cserélni. Nem győzte Szalóki mester csinálni, mert bolti, kész lópatkót nem lehetett kapni, azt maga a mester kalapálta patkóformára. Persze olyan időben, amikor olyan sürgős, halaszthatatlan munka nem akadt.

Így teltek a napok. A kovács nem unatkozott, a műhelyben mindig volt tennivaló. Ha mégis nagyon ráért, akkor is a vassal bíbelődött. Szalóki Sándor arról is híres lett a környéken, hogy vasból, csavart gyertyatartókat, díszes kapu pántokat hajlított, csavart, díszített kerítés oszlopokat gyártott. Az ötlet onnan jött, hogy egyszer Egerbe utazott egy rokonhoz.

-Na, kovács! Láttál te már kovácsolt vaskaput? – kérdezte a rokon.

Szalóki Sándor gondolkodott, nem akart tudatlannak mutatkozni, így rávágta:

– Láttam!

– Aztán hol?

– Hát a falumban.

– Hallottál te már Fazola Henrikről?

– Nem! – mondta egyszerű őszinteséggel.

– Akkor holnap megmutatom neked, Eger egyik nevezetességét. – mondta a rokon és másnap meg is nézték a nevezetes kaput. Tehát innen az alapötlet, melyet Szalóki mester aztán a saját kézügyességéhez alakított.

A kovácsműhely működése falusiasan szólva, beindult. Könnyen híre ment Szalóki mester munkájának, mert mindent precízen megcsinált, úgy ahogy azt annak idején az öreg Perszegi mesternél megtanult. A hírét vitték a parasztok, pedig nem rádióba kiabálták ki annak idején. A hírközlők találkoztak a városban egy-egy piaci napon. Vagy a kocsmában, mert ott egy pohár borra mindig megálltak. Aztán a parasztok ráérősen, főleg az őszi időben, a disznóvágások idején kvaterkáztak. Ilyenkor cseréltek híreket, megemlítve a lópatkolást, vagy a kocsi javítását.

Így teltek az évek, szépen csendben, munkával. Már azt gondolta a mester, így lesz ez mindig. Hát tévedett, mert azt a múlt századi harmincas éveket, amikor Szalóki mester elégedettséggel végezte munkáját, egyre másra rossz hírek keringtek a levegőben. Egyelőre nem értett az egészből semmit, csak azt vette észre, hogy elmaradoznak a megrendelők. A város felbolydult, Beck Lajos bácsi, aki lapos kocsijával, áruival járta a piacokat, egyik reggel amint tolta kocsiját, sárga csillag volt a pulóverjén. A vasútállomáson megkezdődtek a deportálások. Szalóki Sándor kovácsmester is érzékelte, hogy rosszra fordulnak a dolgok. – Mi lesz, ha ez így megy tovább? – tette fel a kérdést önmagának. Aztán egyik reggel, nem nyitotta ki a műhelye ajtaját.

Úgy egy hónap múlva a jobb szomszédja találkozott az utca végén lakó Zöld Péterrel, aki megkérdezte:

– Mi lelte a Szalóki mestert, hogy zárva a műhely ajtaja?

– Lehúzta a rolót, nem volt munkája. – mondta a szomszéd. – De nem lett hűtlen a vashoz, elment a vasúthoz, vasutasnak.


Hozzászólások



Archívum

Partnereink

Hozzászólások

DISQUS