Az új terasznak hely kellett. Ezért a régi korlát útban volt, és a kőművesek minden megilletődöttség nélkül, flex, nagykalapács és némi bazdmegolás segítségével tíz perc alatt takarították el arról a helyről, ahol lassan harminc éve állt. Ezután hátravitték – ahogy fogalmaztak – a „picsába”, az udvar végébe.
Este a kőművesek hazamentek, ő kisétált a romokhoz. Megállt a zárszelvényből összehegesztett korlát előtt, megérintette a kifakult, piszkos műanyag hullámlemezt, ami annyi, de annyi esőt felfogott az elmúlt évtizedekben.
Világosan emlékezett arra, hogy ezt még a nagybátyja hegesztette össze egy kalákával telt szombat délután. Nem volt tökéletes mű, a nagybátyja nem tudott mindenhova egyforma zártszelvényt „szerezni”. Ráadásul mire a hegesztéshez ért, már túl volt az ötödik Szalon sörön. Ez meg is látszott a munkán. Mégis kibírt harminc évet.
Emlékezett, hogy nagyanyja seggberúgással fenyegette meg a nagybátyját, ha nem hegeszt a teraszra virágtartókat is. Másnapra megvolt az is. Nagynénje vágta méretre a tetőt, de felszerelni, már egy unokatesó szerelte fel. Végén az egészet az apja festette le, aki még annyi idős sem volt, mint most ő.
Állt az udvar mélyén, nézte a szétflexelt romot, az ősei keze munkáját.
Apa, nénje, bátya, mama, sóhajtotta, ma újra meghaltatok egy kicsit.
Hozzászólások