Haza a meddőhányón • Hetedhéthatár

Szépirodalom - vers

Haza a meddőhányón

 

Gondolatok gyűjtés közben

 

Szemezünk: az idő meg én,
gubbasztva egy domb közepén.
Megálltak napok meg órák,
utat visszafele róják.
Minden mátrixába fulladt,
ahogy simogatom a múltat,
hol évmilliók nyugszanak:
félelmükbe lapult szavak,
kopott kövek és nagy gazok,
semmiből nőtt gazdagok.
A remény sovány-kék egén
ketten vagyunk, hazám meg én.

Tán a teremtés elején
látszott lényeg a tetején,
nem hazudtak a nagy halak.
Ki élni akar, az harap,
hiába vagy szolid virág,
gyökeredben van, mi rág.
Kábítnak jelszók, illatok,
megmondják azt, hogy kik vagytok:
lehetsz tölgy, ki mit sem sejt,
fogpiszkálónak vagy selejt.
Egykor álmodoztunk regén,
ketten voltunk, hazám meg én.

Soha nem kerestem kincset
mindig rám találtak Nincsek.
A meddőt századok hányták,
jövőnek benyújtva számlát.
Talán belém lapulnak most a szavak,
évmilliók alattam nyugszanak,
körben kövek, gazok, tócsák.
Ütöm a meddőt, simogatom a múltat,
az idő mátrixába fúltat,
keresem, mi lehetett a teremtés elején:
hazám rétegeit a meddő tetején.

 

Ásványgyűjtő barátaimnak

 

 

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Haza a meddőhányón”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés