Tavaly októberben megénekeltem
egy versben a kert mélyén magasodó
kéményt, amelynek peremén, fent a
magasban most szerelmes galambok
ülnek, egymással incselkednek. Két
vihar között a ritka napfényes órák
egyikén a kerti ösvényen, a régi padon
ülve figyelem őket. Kivételes csend van,
szélcsend, és emberi csend, csak a
galambok burukkolása hallik.
Elcsendesedtem én is, ebben a digitális
elvonókúrában, amiben telnek napjaim,
csak a testemben zajló gyógyulás, és
a fájdalom útját követem egyre
befelé forduló tekintetemmel.
2020 07. 25
Hozzászólások