Via Giorgio de Chirico • Hetedhéthatár

Szépirodalom - próza

Via Giorgio de Chirico

 

2.

 A Búgócsigában

 

Még nappal is rettenetes volt a tompa árnyékoltság. Az utcákon nem világítottak a lámpák. Égett krumpli-, és hullaszag keveredett a levegőben. Az emberek összevissza futkostak, sokszor feldöntötték egymást. Mintha patkányvárosban lettem volna. Labirintussá változtak az utcák. Egy-egy ajtó néha önmagától kidőlt a járdára, s mögüle különös hangok áradtak az éterbe. A gyengeségtől tántorgók, hol olajfoltokba, hol víz, hol vértócsákba gázoltak, de mintha észre se vették volna. Néha közeli és messziről jövő dörrenések rebbentették futásra a fáradt szíveket. Rémület lebegett az atmoszféra minden molekulájában. Az idő elakadt a barnán koszos félhomályban. Mintha folyton alkony lett volna. Senki sem szólt egy szót sem a másikhoz, szemük csak befelé, önmaguk felé nézett. Eltűntek a tekintetek. Az arcok szinte teljesen egyformák voltak, mintha elkoszolódott, elfeslett maszkok lettek volna. A barnásan koszos kabátok bokáig értek, jól bebugyolálva viselőiket. Rémület-bombák robbantak a gyomrokban, a fejeken és a szívekben. A macskakövek pedig tompán puffogtak a tétova talpak alatt. Megbicsaklott bokákat, félrecsúszott életeket hordoztak töredezett poraikban. Mindenki magához szorított valami tárgyat. Markolásba dermedt kézfejeik koszos fekete és sötétbarna foltokkal voltak tele.

Csak álltam egy porrá mállott, egykori járdaszélen, és nem tudtam mi is történik itt. Aztán én is elkezdtem futni. Rájöttem, hogy valahol elveszítettem szeretteimet, s fogalmam sincs, hogy merre lehetnek. De miért, és hogyan tűnhettek el? Aztán egy percre megálltam, s körül néztem. Hatalmas volt a forgatag, a zűrzavar, de az volt a legrémisztőbb, hogy nem lehetett emberi hangokat hallani, csak a léptek kaotikus dobogását. Hova nézzen az ember ilyenkor, ha nem az égre? Sötét fekete, barna és szürke felhők gomolyogtak. Sehol egy rés, ahol valami fény juthatna át ide, ebbe a rémületbe.

Úristen! Hol vagyok? Hiszen semmire sem ismerek rá, és senkit sem tudok felismerni, mert minden tekintet egyforma. Lehet, hogy haldoklom valahol, és ez a pokol, vagy valami átmenet a másvilágba. Hát mégis létezhet ilyesmi? De nem tudom. Hiába próbálok kérdezősködni a futva botorkálók közül, hiába kiabálok rájuk, hogy álljanak meg már végre, mintha egy egészen más dimenzióban mozognának. Lehet, hogy ők nem is látnak engem, de az is elképzelhető, hogy egymást sem látják, mert gyakran összefutnak, s olyankor egy-egy alak nagyot esik a kövezetre, de aztán feltápászkodik, és rohan tovább. Te jó ég! Vakok lennének? Megpróbálok közel férkőzni néhányukhoz, hogy velük futva talán rá pillanthatok a szemükre. Hamar rájövök, hogy vagy mindenki lefelé néz, vagy egyszerűen be van csukva a szemük! Mi következhet ebből? Mitől van ez az egész? Elfelejthették, hogy eddig hol voltak? Vagy sohasem tudták, hogy hol vannak? Vagy nem akarják tudni, hogy hol vannak, avagy hol voltak eddig?  Tudják egyáltalán, hogy mit csinálnak? Mert egyre inkább úgy tűnik nekem, hogy nem, hiszen semmi célzatosság sem fedezhető fel mozgásukban. Mintha nem lenne iránya mozgásuknak, akárcsak a tekintetüknek. És mivel nem tudom megkülönböztetni őket, így fogalmam sincs, hogy az alakok, akik elfutnak előttem, ugyanazok-e, vagy mindig mások? Nem rohanok tovább. Már nem félek, csak megfigyelek, regisztrálok. Szédülés fog el a bűztől és a meglepettségtől. Lassú sétába kezdek – valamerre, mert nem tudom, hol vagyok, mi merre van, és azt sem tudom már, hogy hová akarok eljutni. Úgy tűnik, egyszerűen nincs hová. Most villan agyamba: vajon ezek itt férfiak, avagy nők? Mert ugye ebből a szempontból sem lehet őket megkülönböztetni! Egyszerűen egyformák! Elképesztő…

Aztán egyik pillanatról a másikra megmozdult a talaj. Szerencse, hogy a járdaszélen álltam, mert elestem volna. Fura, ellentétes irányú mozgások indultak el, a kómában futkosók hol elestek, hogy egymásnak mentek. Mintha sávokra osztódott volna a föld, s ha valaki hirtelen át akart ugrani az egyik irányba vezető sávból a másikba, hatalmasat zuhant és ütközött az aktuálisan szembe rohanóval. Úgy tűnt az egész, mintha ellentétes irányú pályákra akarták volna állítani a sokaságot. Határozottan éreztem, hogy itt külső manipulációról van szó. Na és miért nem mozgok én? Miért nem indul meg alattam is a föld? Talán azért, mert nem vagyok érzékelhető azok számára, akik ezt az egészet okozzák? Mert az már világos, hogy az előttem pánikban rohangálók számára nem vagyok látható, és gyakorlatilag nem létezem számukra, de a csuszamlást okozók számára sem? Megborzongtam ettől… Mert, hogy idegen vagyok… Leléptem a járdáról. És nem mozdult meg alattam semmi. Szilárdan álltam, de folyvást ki kellett térnem a zuhanó, rohanó, pörgő testek elől. Lábaim nem értek el a talajig, kicsit fölötte lebegtem. De biztos, ami biztos, légben járó módon visszakepesztettem a járdaszélre, majd elindultam az orrom után egyenesen, csak a földre tekintve, nehogy feltűnő legyek. Persze nem látnak engem… Egyszer csak, mintha a város szélére, végére értem volna, s bal felől egy, az eddigiekhez hasonló romosnak nevezhető házra leltem.  A kidőlt ajtójú ház bejárata felé siettem, s ráálltam a maradék küszöbre. Be kell mennem a házba, hogy megpróbáljam fentről látni, mi is történik itt. A ház belülről egy totális nyomortanya volt. Kicsik és nagyok, gyerekek és felnőttek ültek, feküdtek egymás mellett, koszosan, barnásan és feketén. Szemük lehunyva… Megállapítottam, hogy a házak itt sem forognak, nem is dőlnek össze a földmozgás miatt. Belül romok: töredezett lépcső, leszakadt korlátok, szemét, bűz és mindenféle folyadék. Leírhatatlan… Az úgymond lakásoknak, hol voltak, hol nem voltak bejárati ajtóik. Beléptem az egyiken, és semmi mást nem éreztem és láttam, csak huzatot. Valahol a harmincadik emeleten lehettem. Bűzös párát lihegtem magamból. Üres volt az egész lakás, s a függönyöket tépte a csípőssé vált szél. Az ablakok kitörve. Kinéztem. Döbbenetemben leesett az állam. Amit látnom kellett, az lényegében olyasmi volt, mint egy hatalmas, pörgő búgócsiga. Az egész a tornádó-elv működéséhez hasonlított leginkább. Ebben a végelláthatatlannak tetsző búgócsigában járták irdatlan vitustáncukat az erre ítéltek. A szó szoros értelmében be voltak pörögve, vagy inkább: pörgetve. Nem lehetett megállapítani, de a csigának igen sok kis sávja lehetett, s a szomszédosok valószínű, hogy ellentétes irányban pörögtek. Látható volt egy másik mozgásirány is, amit a taposómalomban őrlődők próbáltak érvényre juttatni. Ugyanis, a szélső „pályákról” egyre följebb, a csiga centruma felé akartak tülekedni. A középpont felé a csiga ugyanis enyhén emelkedett. Az elszánt tolakodást néha valóságos zuhanó-hullámok törték meg, amidőn a felfelé igyekvők, egymással, vagy a másik sávban szaladókkal összeütköztek, és ilyen esetekben testlavinák tömege zúdult alá. De hová lett a város, ahonnan menekültem? Mintha megsemmisült volna… De a búgócsiga, és az egész búgócsiga-küzdelem amúgy is minden képzeletet felül múlt, és nem tudtam a szememet levenni erről, a számomra rettenetes látványról. Megpacskoltam az arcomat, hogy meggyőződjek létezésem valóságáról, de éreztem az ütéseket, így arra a következtetésre jutottam, hogy vagyok, de hogy hol, arról találgatni sem mertem. Bevallom: megborzongtam és féltem. Már órákon át dermedten néztem ezt a pörgést, vagy pörgetést, és megfigyeltem, hogy a vertikális irányú hullámverések meglehetősen nagy változatosságot mutatnak. Hol nagyobbak voltak a búgócsiga-hullámok, hol kisebbek, hol meg alig hullámzott. Mintha lélegzett volna a búgócsiga. Te jó ég! Lehet, hogy az a pörgető masina él, és az emberek nem élnek? Mert ez a pörgető-gép sokkal inkább viselkedett, mint azok, akik a csúcsa felé törekedtek, és azok, akiket a városban láttam szaladgálni. Úgy tűnt, hogy először a kétségbeesésbe kergetik őket, aztán elkezdődik kiterelésük a városból, majd felterelik őket egy búgócsiga-szerű valamire, s ott végképp belepusztulnak ebbe a különleges via dolorosa-ba. Ha ez igaz, akkor ez egy ördögi logika! Egy szörnyeteg működése, aki, vagy ami korlátlan hatalommal működteti a szó szoros értelemben vett földön futókat. Ebben az egész rémületben volt valami monotonitás, valami változhatatlanság, valami rettegő reménytelenség. Mókuskerék – villant át az agyamon… Most  mintha hangokat is hallottam volna, de nem olyanok, melyeket megszoktunk. Mintha emberi bensőből kireppenő hangok lettek volna, tompa szívritmus-szerű, ziháló ütéssorok, enyhén visszhangozva. Nem tudom pontosan leírni, mert nem lehet. Csak érezni lehet itt, felfogni szinte semmit. Ész, értelem? A nyomai is eltűntek, ha voltak itt valaha… Szeretet. Képtelen fogalom lehet errefelé. Őrjöngő tülekedés az, ami látszik, de minden tudat nélkül. Legfeljebb valami ego működik, valami elmebeteg módon önző meghasonlottság. De ez is olyan, mintha még erről sem tudna senki, mintha az észből eredő tudatosultság nyomai sem lennének jelen. Bezzeg a pörgetőgép! Mit mondjak: magamba roskadtam, elfogott a végső elkeseredés érzése. Lehet, hogy ez már a nihilizmus élő világa, viselkedésvilága, vagy még az sem, hiszen a nihilista gondolkodik. Akkor ez egy gépi nihil. A nihilizmus nihilizmusa. Persze nem tud róla senki… Próbáltam megértetni magammal, próbáltam néhány, az emberi viselkedés alkonyából ismert fogalommal illetni a tapasztaltakat, de legnagyobb kétségbeesésemre, azok a fogalmak túl szépek voltak mindarra, ami itt végbement. Nem segít többé a szó, nem fejezhet ki többé semmit. Ilyen jelenségekre nem készülhet fel értelmes lény. S ha már elvesztette értelmét, akkor úgy sincsen többé igénye szavakra, hiszen nem tud már érezni, nem képes mit kifejezni.

Fáztam. Jegesedővé vált a feltámadó szél, s a csigamoraj zúgását már szinte fel se fogtam. Meredten néztem arra a közeli-távoli búgócsiga-küzdelemre, és egyetlen szó kezdett elmémben dominálni: pokol. De miféle pokol? Talán Dante pokla? De miért? Mit követtek el ezek a szerencsétlenek, vagy mit cselekedtek titokban, hogy ide jutottak? Hiszen láthatóan, nem tudják mit tesznek, illetve csináltatnak velük! Ekkor szörnyű gondolat talált utat bennem: talán most azt cselekszik tudattalanul, amit egykoron tudatosan tettek, s ezért e rettenetes büntetés? Ember mivoltukban embertelenek, embertagadók lehettek, észre sem vették egymást, pokoli önzőségben és erőszakban éltek, s most e borzalmas helyen, magukról már nem tudva bolyonganak, tapossák egymást? Már arra sem érdemesek, hogy szenvedjenek? Mert másokká váltak egykoron, mint akik, vagy amik lehettek volna. Egyre kevésbé tudtam „őket” sajnálni, és Dante Poklából is elmémbe került néhány sor. Merthogy Dante nélkül megélni a legújabb kor végét, nem volt tanácsos dolog mifelénk. Nézzük csak:

„E szomorú házat azok nyerik, kik közönyösen éltek
s kiket nem ért dicséret, sem gyalázat:
s az angyalok, kik fellázadni féltek
s hívek sem voltak: csak magukra voltak,
lelkükben nincsen sem erény, se vétek.
Az ég elűzte s itten kóborolnak,
Mert őket a pokol is szégyenelte:
Nem kellettek sem égnek, sem pokolnak.” (Harmadik Ének).

 

Kiss Tamás

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Via Giorgio de Chirico”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés