A delfinek várják az őszt • Hetedhéthatár

Szépirodalom - próza

A delfinek várják az őszt

 

Mielőtt autóba szálltak, Donát fölnézett az égre, aztán felsóhajtott: – Látod, a gesztenye mind barna már, a juhar levele is vöröslik!

Viola persze látta mindezt, de egy tucat barnult gesztenyelevélért se késleltette volna az utazást. Elhelyezkedtek a kocsiban, Viola bekapcsolta a légfrissítőt. Összeütötték a homlokukat, és elindultak. Keresztül az új hídon, amelyet ezúttal is megdicsértek–megbíráltak, mint mindannyiszor, aztán ráfordultak a sztrádára. Az erdős domboldal kimeríthetetlen élményforrás volt Donát számára, Viola az utat figyelte.

– A kisvárosok ilyenkor a legszebbek – mormolta, inkább magának, Donát –, a városba bejönnek a parkok, beintegetnek a hegyek… – Viola egy gyanakvó oldalpillantást vetett a férfira. Donát elhallgatott, három kilométerrel és két kanyarral később folytatta őszidéző emlékezését: – Az érettségit követő szeptember elsején elmentünk az uszodába, falkástul, mint diákkorunkban, és egyperces néma felállással gondoltunk a padokban görnyedőkre.

Viola pillantása minden elárult: – És nem vezettek ki a strandról, mint bolondokat?

Donát felsóhajtott és nagyon sajnálta magát: – A következő évben már nem falkáztunk, ha igen, nem uszodába mentünk, ha meg mégis, már inkább irigykedtünk a kölykökre.

– Szóval megöregedtetek! – ez volt Viola.

– Veled nem lehet komoly dolgokról beszélgetni! – ez volt Donát.

– Komoly dolgokról?

– Mint az idő múlása, a vöröslő gesztenyelevél, a kisvárosok őszi csöndje, a szökött szerelmesek hiábavaló menekülése és hasonlók.

– Tudsz itt egy tisztességes kávézót? – kérdezte az, akivel nem lehet beszélgetni.

Az őszidéző nem tudott tisztességes kávézót, de mostantól figyelte az út mindkét oldalát. Látott felugrani egy nyulat a lucernásban, de – nehogy megzavarja a vezetésben – nem ragadta meg Viola karját, nem kiáltott fel. Hallgatott, és a nyulat eltette emlékezetébe.

Virányos maga volt a példaszép kisváros. Árpádkori templomrom volt benne, amire később barokk istenháza épült. Végvár, amelyet a törökök földig romboltak, köveit aztán beépítették a polgárházakba. Évtizedenként volt tűzvész, ezek minden fából készült épületet elemésztettek, a virányosi házak egyik fele fából épült. Húszévenként kiöntött a Zsombékos-patak, ilyenkor mind szétmállottak a vályogházak, a virányosi házak másik fele vályogból épült. A török idők alatt a városka lakosságát láncra fűzték, és eladták az aleppói rabszolgapiacon. A török idők után bunyevác és arnauta, vend és rusznyák népek szivárogtak a romvárosba, és felvirágoztatták. Idővel jó magyarok lettek. A kiegyezés után három év alatt fölépült a takarékpénztár és a főposta, a rendőrkapitányság és a járásbíróság. Meg a híres virányosi fogház, amely a maga korában a Monarchiában a legkorszerűbb volt. A városba megérkezett a vasút, a kaszinó, a legényegylet, a dalárda, idővel a földműves szövetkezet és a „Virányos a virányosiaké!” mozgalom. Kórház volt Virányoson, egyetem nem volt. A Zsombékos-patakot szabályozták, két év múlva aztán végleg kiszáradt, ekkor befedték, és erre vezették a virányosi főutcát, amely a Sugárút nevet kapta. Utána volt több más neve is… Donát és Viola most ott sétált a főutcán.

Keresték a delfináriumot, a város legújabb nevezetességét. Donát ugyan nem tudott Virányos bármilyen egyéb nevezetességéről, de a delfinárium jól hangzott. Donát szerette a delfineket. Eleven delfint ugyan még sose látott, csak a moziban és a tévében. Kérdezősködtek a főutcán, a virányosiak nem tudtak a delfináriumról. Végül egy buszsofőr mutatta meg, aki maga is idegen volt a városban. A hajdani lóvásártéren volt a delfinárium. Lovak már nemigen voltak Virányoson, mostantól delfinek igen. Külföldi pénzből építették, mármint a delfináriumot. Szögletes, kék épület volt, az oldala füstszínű üveg, mintha egy hatalmas tengerkockát vágtak volna ki a helyéből, és tették volna a virányosi lóvásártérre.

– Még nem nyílt meg a delfinárium! – közölte a kapuőr. – Majd a jövő hónapban!

– De a tévé azt mondta… – kezdte Donát és Viola.

– A jö-vő hó-nap-ban! – szögezte le a kapuőr.

– De azért meg lehet nézni?

– Kívülről… – a kapuőr egy percig fontos személynek érezhette magát.

Donát és Viola talpa alatt csikorgott a zúzottkő. A delfináriumban, az ablakon belül pálmák, orchideák, broméliák. Liánok, páfrányok, virágformájú növények, és virágra egyáltalán nem hasonlító virágok. Szépek és sejtelmesek, rikító színűek és a dzsungel-együttesbe beleolvadók. A talajszinten szétfutó szárakkal és az üvegkupolába fölkapaszkodó levélóriásokkal. Ismeretlen gyümölcsökkel. Az üvegfal belsején lomha páracseppek görögtek le, belehullottak apró vízerekbe, a vízerek tavacskákba gyűltek. A virányosi lóvásártéren borzongató szeptemberi szél járt, rázta a fákat, felkapta, és odébb hurcolta a leveleket. Odabent mozdulatlanul álmodott állat- és növényország.

Viola egyszerre úgy érezte, nézi valaki. Megszorította Donát kezét. Donát meghökkenve nézett Violára, azt hitte, fázik a lány. Aztán érezte, fél Viola. Aztán ő is megsejtette a tekintetet, amelyik rájuk szegeződött. Egy delfin tekintetét.

– Ott… a delfin – vették észre és mondták ki egyszerre. A kézfogás most már a közös élmény izgalmát jelezte.

– Mosolyog – suttogta Donát.

– A delfinek mindig mosolyognak – állapította meg Viola.

A pálmák alatt, az üvegház közepén hatalmas medence kéklett. Hullámok játszottak a felszínén, szigetek, félszigetek és öblöcskék tették változatossá a partvonalat. Delfinek úszkáltak benne, időnként a felszín fölé lendültek. Párosával vetették föl magukat a levegőbe, a víz alig fröccsent körülöttük, amint visszahullottak. Hang nem jött át a füstszínű, vastag üvegen, az egész jelenet álomszerű volt és alig hihető. A delfin derékig kiemelkedett a vízből, szembenézett Donáttal és Violával.

– Minket néz! – suttogták.

– Úgy örülök, hogy látjuk! – Viola Donátra nézett. Mosolygott, akár a delfin.

– Vajon ő is örül, hogy lát minket? – kérdezte Donát.

– Azért mosolyog.

A delfin folyamatosan paskolta a vizet úszólábaival, fejével bólogatott, száját el-eltátotta. Donát és Viola azonban egy hangot se hallott.

– Most beszél hozzánk. Szegény, hiába…

– Azt hiszi, süketek vagyunk. És némák…

– Vagy azt, hogy mi vagyunk az üveg mögé bezárva. Vagyis kizárva. – Viola az üveghez nyomta a tenyerét. – A nyitott tenyér a barátság jele – magyarázta, aztán megfogta Donát kezét, és azt is az üvegfalhoz nyomta. – Te is mutasd neki, hogy a barátja vagy.

– Én már megmondtam neki – bizonygatta Donát. – Erősen gondoltam rá, és kerestem a szavakat – vallotta be a férfi.

A delfin szaltót vetett, elúszott, aztán ismét fölbukkant. Donát a parti dús növényzettől csak a medence közepét láthatta. De biztos volt benne, hogy ugyanaz a delfin tért vissza.

– Mind egyformák, és mind mosolyognak. – állapította meg határozottan Viola. Donát megbotránkozva nézett rá: – Mind más!

A lány legyintett, aztán elfordult Donáttól: – Akkor csak beszélgess a barátaiddal! – és talpa alatt csikorogni kezdett a zúzottkő.

Donát ismét az üvegfal felé fordult. Amint a delfin ezt észrevette, kiemelkedett a vízből. Koponyanyílásán át éles, süvöltő hangot hallatott, amely áthatolt az üvegfalon. Donát ezt az öröm hangjaként értelmezte.

– Jó itt neked, Del? – kérdezte, de most már hallhatóan. A delfin mosolygott.

– Értelmes delfinek között vagy? Szót tudsz érteni a magad fajtájával? Ezek nagyon fontos kérdések, ne nevess ki érte! – Donát észrevette, hogy Viola már a lóvásártér kerítése felé tart fázósan, ahol a kocsit hagyták. Most már bátrabban beszélt és hangosabban, a karjait széttárta. A delfin a vízbe csobbant, aztán úgy bukkant elő, mintha háton úszna, két mellső uszonylábával olyan formán kavarta a vizet, ahogy az emberek integetni szoktak. Donátnak torkán akadt a szó, zavartan elköhögte magát.

– Látod, Del, ilyenek a nők. Mindig sietnek, nem hiszik el, hogy nagyon bele lehet feledkezni a beszélgetésbe egy jó baráttal.

A delfin most egy hozzá tökéletesen hasonló, másik delfinnel páros ugrást hajtott végre, Donát félt, hogy eltéveszti, és nem ismeri fel többet „az ő delfinjét”. Dehogy nem ismerte fel! – Ezer közül is! – gondolta Donát, bár a medencében csak öt delfint látott.

– Tudod, Del, október elsején nyit a delfinárium. Ez a ti országotok. Eljövök majd akkor is, többször is, annyi megbeszélni valónk van. Látod, Viola integet, hogy menjek már, mert ő fázik. Itt kinn hideg van, Del. Igen, mi itt kívül vagyunk a jó dzsungel-meleg delfinországon. Csak üveglapon keresztül nézhetünk be rátok. Széttárjuk a tenyerünket, és mutogatunk. Tudod, gyakran a magunkhoz hasonlókkal is teszünk ilyesmit. Némelykor messzebb vagyunk a másik embertől, mint tőletek, delfinektől.  Legföljebb kiáltozunk… Hallhatod! Te semmit se hallasz, Viola pedig bolondnak néz.

A delfin most a víz alá bukott, és magasra fújta ki a levegőt, kétszer is, háromszor.

– Ez kinevet! – hökkent meg Donát. Viola – nőtől illetlen dolog az ilyen – két ujjával hangosat füttyentett. Donát odakapta a fejét, Viola az órájára mutogatott.

– Mennem kell, láthatod – Donát sóhajtott és széttárta a kezét. – Mondd, Del, jól meggondoltad te, amikor ide jöttél? Éppen ide, Virányos kisvárosba, ebbe a delfináriumba? Nincs óceán itt, nincs átúszható ezernyi tengeri mérföld. És itt nem értik a ti delfinnyelveteket. Mi lehetsz te itt, ezeknek? Látványdelfin? Idegen világban látványdelfinnek lenni nem jó. Öt percig nézik az embert, aztán elunják.

Del érzékelte, hogy a beszélgetőtárs, ott, az üveg mögött egyfolytában beszél és mozog, bólogat és sóhajtozik. Miközben csak egyetlen tempócskát sem úszik! – Ennek az embernek lelke van, akárcsak nekünk, delfineknek – gondolta, és sóhajtásként belesüvöltött a medencébe. – Ha ide csobbanna mellém, biztosan jól elbeszélgetnénk. Rendes fickónak néz ki, bár az a ruha rajta alkalmatlan lehet úszás közben. És milyen szomorú szegény, de hiszen ott hagyta a saját emberpárja. Rámosolygok, talán az könnyít a bánatán.

Donát tekintete vándorolt a türelmetlen Viola és a mosolygó delfin között: – Csak egyet mondj még, Del, csak egyet, aztán szaladok. Szereted te az őszt? A szeptembert, amikor hullanak a levelek? Amikor az ember csak néz, amikor borzongani kezd belül valami, és amikor… – Donátból kifutott a gondolat, a mondatot befejezni se tudta. Csak összeharapta a száját, megkocogtatta az üvegfalat, hátat fordított, és szaladt a nyiszorgó zúzottkövön, a türelmetlen Viola felé. Miközben számolta magában, hány nap van még hátra október elsejéig, amikor végre megnyitják a delfináriumot.

 

 

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Egy hozzászólás van ehhez: “A delfinek várják az őszt”


  1. Végre jobban élünk, már olyanokat veszünk, olyanokat építünk, amire nincs is szükségünk. Utazhatunk, járhatjuk a világot, de lassan egyedül maradunk. A párunkkal sincs lassan mit megbeszélni. Pedig van mondanivalónk, van mit megcsodálnunk és vannak, akik kiváncsiak ránk, csak a kapocs, a közös rendező hiányzik. Rengeteg az élmény, választani nehéz, de kevés aki felhívná a figyelmet, hogy ember, nézz körül és kapaszkodj meg végre valamiben, valakiben, akit elfogadsz.Ölel: Gyurka

    Hozzászóló: Wéber György | 2021. szeptember 5., 08:39

Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés