Prelúdium és fúga • Hetedhéthatár

Szépirodalom - vers

Prelúdium és fúga

 

Míg a reggel fölragyog a hegyen túlról,
idepergetve legelső fénysugarát,
bőrünkön időz, s fut is a friss, üde szél,
s itt hagyja szívünkben napkelet illatát.

De lehet-e hinni, lehet-e várni még,
ha apadni látszik a kutaknak vize?

Ezt kérdezed?

Hogy Minden, mit valaha őszintén hittél,
s lázasan meséltél a kerti asztalnál,
édeseid szeméből víve’ a nemes,
Kárpáti kohóban megedzett akarást,

Istentől távol könnyűnek találtatott?
S hogy mégis mi maradt? Talán ezt kérdezed?

Hogy miért nem susog nekünk a nyári est
mélységest hozó könnyed prelúdiumot?
S miként szánt, vet és arat mégis a remény,
mikor a fűz levele régen lehullott?

Ezt kérdezed?

Hogy az örökké gyolcskendőt foltozókkal
vaj’ miként lehet mégis csak menni, menni,
szarmata vértet szőve pókhálós hitünk
behorpadt mellkasára, és újra lelni?

Ezt kérdezed?

De új korban új az a régi, rossz szokás,
és a te vérted is átszúrja az a nyíl,
s e fájdalommal, mire hazaérkezel,
már erős híd lesz évezredek közt a kín.

Ez várt, s vár rád minden ember élte létben,
de gondolj az első fergeteges csókra,
miként nyílt meg alattad a föld s az ég is
azzal az egyetlen, ismeretlen korttyal.

Szétzúzta zabolátlan, izzó testedet!
Emlékszel? Csak bátran! Zárt fiókod rejti,
féltve és takarva, titkon vágyva mégis,
ami most másért váratlan kivétetik.

Idő átgyúrta, már feloldozott érzés,
vártára termett, és katonává érett,
bírja a földtől az égig érő fájást,
kereszt alatt állást, megvetésben, vérben.

Viszi, és elesik, és elvéti a lépést,
néha megszakadni látszik a súly alatt,
és te azt kérdezed, vajon meddig bírod?
De viseleted a rád osztott sors maga.

Jó apád ültette diófád beérett,
s míg ujja közt porlott az Isten adta föld,
könnyen törve utat szívgyökerek felől,
látó szemében küzdött öröm és a könny.

S a téli cudar szelekhez erősen hitt,
és szálfaegyenes gerincet kért neked,
imára kulcsolt keze bő termést remélt,
s fagyokkal időben pusztuló férgeket.

Gazdag lombja ma erős ágakat színez,
beszédes emlékek fölé áldón hajol,
s szelek forgatta árny- és fényjátékok között
az ősök tekintete óvón átragyog.

S az ács fia, csöndben ma is asztalt ácsol,
és a sok mihaszna, semmi holmi között
még ott vacog rajta a te csorba bögréd,
miből téged itatott, s szíved megkötött.

Erősen markold, hisz jól s régóta tudod,
hogy cserélni másra azt soha nem fogod.

A ma gondja búcsút int a hegyen túlról,
ideperget néhány elkésett fénysugárt,
bőrünkön időz, borzong a hűs, esti szél,
s álmokkal old bánatot a szív zegzugán.

 

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

2 hozzászólás van ehhez: “Prelúdium és fúga”


  1. Nagyon szép, mély gondolatok.

    Hozzászóló: Bandi András | 2021. szeptember 16., 14:03
  2. Kedves András, megtisztelő a véleményed és köszönöm!
    Éva

    Hozzászóló: Verebi Éva | 2021. szeptember 17., 08:05

Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés