Jó, tudom, ha most egyszerre olvasok és zenét is hallgatok közben, az olyan lesz, mint amikor bekapcsolom a zenét és kimegyek a konyhába húslevest főzni, egyszerre kettőt nem lehet, csípi a szemem a vöröshagyma, ragad a kezemre a fokhagyma héja, közben elfelejtem, hogy a szobából mi szól, mintha be se kapcsoltam volna a zenét, ilyenkor bűntudatom van a zenével szemben és az étellel szemben is, mert mindkettőhöz fűződő viszonyom csorbul. Esterházy tegnap este elvarázsolt, ahogy az anyukájáról ír, akinek illata van (volt), akihez hozzá lehet bújni, aki selymes angyalhangján ébreszti reggelente és esténként mesét olvas neki és az a tény, hogy anyu ugyanezt tette velem, egyszóval mégis belevágok, bekapcsolom a zenét, Bartók 3. és 4. vonósnégyese következik a kanadai Banff centerből, ahol nemzetközi vonósnégyes fesztivált rendeztek szeptember első napjaiban és a zenész-fesztiváligazgató bekonferálja a Kelemen kvartettet, majd elkezd Haydnról és a kismartoni Esterházy kastélyról beszélni, persze, hiszen nem is a Banff centerben játszanak, hanem az Esterházy kastély Haydn terméből, ráadásul Bartókot, ráadásul éppen ők, közben a Haydn terem mennyezeti freskóit mutatják, elkezdődik a zene, a Semmi művészetben meg épp azt a részt olvasom, amikor az ausztrál maskara, az a rózsaszín-lila-zöld Trabant színű giccsparádé ringó csípővel mászik fel a toronyba a csigalépcsőkön és kritizál, hogy mehetett ennyire össze minden (miközben ő igenis gyarapodott körtérfogatban az évtizedek súlya alatt), közben rosszalló pillantásokat vet a kicsinyítő, zanzásító, fonnyasztó, aszaló íróra, aki épp a természet (Isten) giccses naplementéjén elmélkedik, amit a bástya lőrésszerű ablakaiból, helyesebben csak az egyikből látni lehet, hiszen külön terveztek ablakokat a minden egyes napszaknak a toronyban, már a 3. vonósnégyes 2. tétele szól, ha főznék, most elerednének a könnyeim, nos, nem a zenétől, hanem a hagymától és már aligha tudnám, mi szól a szobából, de jobb ez így, fekvőgipsszel az ágyamban, egyszerre a Semmi művészet és Bartók. Van ebben valami különös, tervezetlen összhang, hogy az Esterházy kastélyból Bartók, közben Esterházy sorai, eközben eszembe jut, hogy az írói toronystruktúra minden szava pro és kontra visszahull(hat) az íróra és hogy a kimondott (leírt) szó visszavonhatatlan, örökérvényű, mint egy marhabélyeg, visszahull(hat) és így hat, míg a zenei hangok itt ugrálnak a dobhártyámon felelőtlenül és játékosan, de hát anyanyelv valahol ez is, zenei anyanyelv, ami ráadásul a népzenéből táplálkozik és már meg is van a kapcsolat Esterházy Semmi művészete és Bartók 3. vonósnégyese között, különös összefüggés, belátom, de valóban elvarázsol ez a vegyítés és a hol a szövegre, hol a zenére, hol mindkettőre, hol az arra figyelés, amit fakaszt bennem ez az összhang, a könyv alatt elsandítva a begipszelt láb, kicsit félretolva a könyvet, odébb helyezve a felpolcolt lábat újra a Haydn terem mennyezeti freskói, a kvartett gesztusai, arcjátékai, ilyenkor jön az a perverz gondolat, hogy most, ezután szólhatna valami Sosztakovicstól, de hiszen Bartók őt elismerte ugyan, mégsem szerette. Most a 4. vonósnégyes következik, nem könnyezünk többet és nem ragad több fokhagymahéj az ujjunkra, leteszem a könyvet, még egy pillantás a mennyezeti freskókra, a zenészekre, aztán becsukom a szemem és már csak a hangok táncolnak a dobhártyámon, miközben szelíden lüktet a gipszben a bokám és elképzelek egy giccses naplementét, amit a bástya(?), torony(?) lőrésszerű, napszakokra tervezett ablakaiból látni és amit maga a természet vagy Isten(?) alkotott, akinek (még az is lehet, hogy) tetszik ez a látvány, ami az írónak nem és az is lehet, hogy akkor a létezésünknek valóban semmi értelme.
Hozzászólások