Napjainkban egyre gyakrabban bukkan fel az összművészeti kifejezés, netán többen már saját élményeket is gyűjtöttek.
Mit is takar ez a fogalom? Nem mást, mint többféle művészeti ág együttes jelenlétét, ebben az esetben a színen, egy előadás keretében. Tulajdonképpen az operaelőadások is ide tartozhatnának, hiszen az operaénekesekkel együtt a színpadon kórustagok éppen úgy a cselekmény részesei, mint akár balettművészek, de ilyen közelítés fel sem merül senkiben, mivel az operában ez a dolgok megszokott rendje. Ha a mai cirkuszművészeket nézzük, ők pedig önmagukban, egy személyben hordozzák az összművészetet, hiszen akár egyensúlyozók, táncosok, komikusok, zenészek is egyszerre. Ráadásul a cirkuszban a saját zenészek a manézs fölött helyezkednek el, ezzel együtt még így sem összművészetként ismertek a cirkuszi előadások.
Cirkuszművészek a zenekar előtt
Az összművészetnél tehát kritérium a korábban színpadon együtt nem látható művészek szereplése. Erre került sor Carmina Burana címmel a Fővárosi Nagycirkuszban, ahol a szokatlanul nagy szereplőgárdát felvonultató előadást mindössze egyszer, szeptember 11-én mutatták be a közönségnek. Fellépett a debreceni Kodály Filharmonikusok és Kodály Kórus teljes létszámmal, továbbá kiváló operaénekesek, gyermekkar, művészeti iskolai táncnövendékek és artistaművészek. Olykor kétszázan is voltak a színpadon, mely létszámhoz a porond nem bizonyult volna elegendőnek, ezért a nézőtér egy részét is a művészek foglalták el, pontosabban a zenekari és az énekművészek, valamit a kórusok tagjai. Ebből különleges látvány és kellemes hangzás alakult ki.
A Carmina Buranához zeneszerzőként Carl Orff neve fűződik, aki középkori mulatós és pajzán, helyenként vaskos humorral fűszerezett diákdalokat használt fel és dolgozott eggyé a műben, amely a világ legkülönfélébb színpadain az 1937. évi bemutatója óta valamilyen formában mindig repertoáron van. Ez a népszerű mű már önmagában megadta az alaphangot, ha úgy tetszik, a kísérőzenét szolgáltatta a táncokhoz és a cirkuszi számokhoz. A táncos koreográfiát a világra rátört pandémia ihlette, azzal az alkotói koncepcióval, hogy reflektáljon a fájdalmas áldozatokra, a felhalmozott tapasztalatra és tudásra, amely közelítések végül pozitív kicsengést közvetítettek, és katartikus feloldást nyertek. Mindezt fényeffektusokkal tűzdelt háttérvetítés kísérte.
Operaénekesek, alkotói stáb és gyermekkar
Utoljára említem a cirkuszművészi produkciókat, mely nyolc kiváló számból a legtöbbet már láthatta a cirkuszt látogató közönség, ami persze semmit nem von le az értékükből, bár a nagyszabású előadásnak ez az összetevője megítélésem szerint kicsit mostohagyerek volt.
A Fővárosi Nagycirkusz az egész előadásnak voltaképpen a befogadó színházi szerepét töltötte be, és a nézőnek talán ezért is úgy tűnhetett, hogy a cirkusz számokat csak erre való tekintettel illesztették bele. Ez az egyéni véleményem, mások talán nem így vélekedtek, mint ahogy nézve az előadást, azt éreztem, beleveszek a forgatagba, és méltatlan módon nem tudom követni a színpadon zajló valamennyi történést. Közülük is az általam olyan nagyra tartott és csodált cirkuszművészeket láttam leginkább elnyomva, és hasonlóképpen a szólóénekeseket, akiket előadás közben látni sem mindig, de megünnepelni sem lehetett igazán, mert a táncosok uralták a színpadot.
Megjegyzéseimmel együtt örülök annak, hogy ilyen különleges előadásnak lehettem a nézője, amelyben a különböző művészeti ágak jelenlétét és arányát persze ki-ki saját ízlése szerint, merőben másként is megítélhette.
Hozzászólások