Gyökérkezelés • Hetedhéthatár

Szépirodalom - próza

Gyökérkezelés

 

Boglár foga fájt, vasárnap különösen nyomorult dolog a fogfájás, irány a klinika, ilyenkor ott van ügyelet. Boglár az arcára tapasztotta tenyerét, és mélyet, keserveset sóhajtott. Lőrinc terelte végig a fél városon mártíromságát példásan viselő tizenkét éves gyermekét.

A klinikán kevesen voltak, vasárnap mintha kevés embernek fájna a foga. Leültek a padra, vigyázva, hogy minél kisebb zajt üssenek. Fehér köpenyes doktornő közeledett a folyosón, barna haja volt, léptei ütemesen kopogtak. Lőrinc lába földbe gyökerezett. A doktornő mintha az idők mélyéről lépett volna a kórház folyosójára. Az idők mélyéről, és az ő emlékezete távolából, maga mögött hagyva két vagy három évtizedet. Laura – döbbent bele a név Lőrincbe, tizenhat éves korában látta utoljára, most pedig… most pedig már az ő Boglárja is tizenkettő. Tizenkettő múlt.

Laura doktornőn nem fogott az idő, kész ember – nagylány – volt tizennyolc évesen is, ma – igen – negyvenhez lehet közel. De ugyanaz a Laura volt, megközelíthetetlen és elfelejthetetlen. Lőrinc felállt a padról tétován, a térde reszketett, a tenyere nyirkosodni kezdett. Oda kellett mennie a doktornőhöz. A tánciskola, igen, a belvárosi tánciskola jutott eszébe, a csetlő-botló diákpárok. A huzakodó, idétlen fiúk és a vonakodó, elfogódott lányok. Meg a mű-könnyedek, akik oroszlánkörmeiket akkor kezdték próbálgatni a kamaszkorú férfinépen. Laura fejjel alacsonyabb volt Lőrincnél, de mintha a csillagvilág távolában élt volna, két évvel volt idősebb, mint ő. Mint ők, hiszen a fiúk egy osztályból való falka voltak: Lőrinc, Gábor, Miki, ki is még?

A doktornő léptei változatlan ütemben kopogtak, tekintete maga elé, vagy inkább a folyosó neonfényébe veszett. Lőrinc közelebb lépett hozzá, vagy csak előrehajolt?

Nem mondták ki a nevét, valami misztikus megegyezés volt ez, amit szigorúan betartottak a tizenhat éves fiúk – huszonöt évvel ezelőtt. A kis barna – így hívták egymás között, ha pedig magával a lánnyal beszéltek, kerülték a megszólítást. Laura mosolya kijárt mindenkinek, egyenlő arányban, kicsi adagokban. Gábor megtáncoltatta fergeteges bakugrásokkal, Miki tank módjára tolta és szorította a táncterem sarka felé, Lőrinc ügyetlen és morc volt hozzá, mint mindenkihez, akit közel akart tudni magához. De húsvétkor ő ment el meglocsolni.

A húsvéti locsolástól Lőrinc viszolygott, de a kis barna kedvéért megtette. Lehet, hogy Laura is berzenkedett a szagos vízpergetéstől, de Lőrincért… Nem, a jól nevelt nagylány tette meg a jól nevelt kisfiúval. Összevissza dolog volt ez…

Lőrinc meghajtotta magát, talán még a torkát is megköszörülte. Laura doktornő megállt, beteg szólt hozzá, akihez teljes figyelemmel kell fordulnia. Lőrinc megmondta a nevét. Laura biccentett és várta a folytatást. Nem volt folytatás, Lőrinc megnémult.

Csöndes tér sarkán, a hatodik emeleten laktak a kis barnáék. A lány nyitott ajtót, és bevezette, az édesmama kezet fogott Lőrinccel, aztán a másik szobába vonult (az ajtó mintha nyitva maradt volna). A locsolódáson túlestek, aztán álldogáltak, üldögéltek, Lőrinc kinézett a hat emelet szédítő magasából (ők az elsőn laktak), mondott valami szellemeset a léghajóról, a magaslesről, de talán csak gondolta mindezt. A szobában zongora terpeszkedett, a kettőjük hallgatásának a vége az lett, hogy a kis barna a hangszerhez ült, Lőrinc pedig csak nézte a lányt.

A doktornő várta a folytatást, a beteg dadogott. A nevét ismételte, meg: – A tánciskolából ismertük egymást. És akkor, egyszer, húsvétkor… – a doktornő szemöldöke mintha megemelkedett volna. Lőrinc arra gondolt, most elrohan innen, de mi lesz Boglárral, aki érdeklődve nézte apját, aki – lám – milyen bátran megszólít egy igazi doktornőt a folyosón, akit pedig nem is ismer. A fogfájása határozottan alábbhagyott.

Lőrinc hallgatta a zongoraszót, bár tartana estig, vagy amíg eszébe jut egy értelmes mondat. Nem jutott eszébe semmi, a lány pedig a kottát nézte. És akkor csöngettek. A kis barna bevégezte az akkordot. Ismeretlen nagyfiú állt az ajtóban, mint aki nem először áll ott. Kezében virág, zsebében parfüm, és nem csodálkozott a zongorán. Lőrinc percek múlva a hatemeletes ház kapuján vánszorgott kifelé.

– Bizonyosan… – töprengett a doktornő, a hajdan volt kis barna lány, aztán Lőrinc intett Boglárnak, és a doktornő elé állította. Laura doktornő rámosolygott a gyerekre. Néhány perc múlva a nővér nevén szólította Boglárt, és – mint aki valami különös hírt hallott – végigfürkészte a padon ülő párost. Előbb a gyermeket, aztán a padra visszahanyatlott apát.

A kis barnát sokáig nem látták, valójában többet nem látták. A többiek nagy hangosan hiányolták, Lőrinc hallgatott. Aztán valaki elújságolta, hogy a lány férjhez ment. A többiek ezen csak hüledeztek, Lőrinc számára a világ három napon át nagyon nyomorultul volt megszerkesztve. Aztán a tánciskolában feltűnt egy szép szőke lány, meg a barátnője…

A rendelőből olyan zajok szűrődtek elő, mint amikor egy fém műszer odakoccan a porcelánhoz. – Boglár, Boglár, mit tesznek veled?! – nyögött fel Lőrinc. Aztán az ajtóban megjelent Boglár, elkínzott mosolygás ült a szája szegletén, miközben zsebkendőjét az ajkához szorította.

– Gyökérkezelés volt – büszkélkedett, amint apjához bújt. És már csak a lépcsőházban, lefelé menet mondta: – És képzeld, apa, a doktor néni a végén megsimogatta a fejemet…

 

 

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Egy hozzászólás van ehhez: “Gyökérkezelés”


  1. Mennyi emberi érzéssel volt teli a múlt, milyen sok bizonytalanságon mentünk keresztül, míg megfogalmazódtak vágyaink, mennyi érzéshullámon vergődtünk át a döntéseinkig, most tudjuk, mikor minden egyszerűvé vált, elszürkült, elsekélyesedett, ízetlen lett. Irigyeljük az ifjúságot, de sajnáljuk is őket, mert korábban érnek és elvész számukra a lélek rezdülése, a praktikum pedig szegényes. Ölel: Gy.

    Hozzászóló: Wéber György | 2021. október 2., 10:06

Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés