(Szünidei történet)
Józsi verhetetlen volt pillangóban. A hetvenes években, a Dunántúl Bajnokságon még a nagy Harsányit is maga mögé utasította, pedig Harsányit aztán beválogatták az olimpiai keretbe. Ugyanis az összeredmény számított, és Józsinak sosem volt igazán jó a lábmunkája. Így aztán Harsányi Münchenbe utazott, Józsi meg itthon maradt. Igaz, Harsányi Münchenben végül is csak a partról nézte a versenyt. Aztán azt nyilatkozta, hogy valójában mindig csak Józsitól félt. Meg hogy Józsinak is ott lett volna a helye az olimpián. Ezt nyilatkozta Harsányi. Állítólag. Szóval Józsi verhetetlen volt pillangóban.
A fürdő a város fölött volt, a hegyoldalban. Volt benne két nagyobb medence, meg egy kisebb. Volt hideg vizű, meg még hidegebb. A kicsi és hideg a gyerekeké, a nagyobbacska és még hidegebb két medence a felnőtteké. Azért mindenki elégedett volt a fürdővel.
Józsi mindennapi öröme már a nyitás előtt megkezdődött. Ő volt az első, aki a harmatos fűbe beleléphetett, aki szemrevételezte a medencében a halványkék víz mozdulatlan négyszögét, aki fatokos hőmérőjével megmérte a medencék hőmérsékletét. Vagyis szakértelemre is szüksége volt az úszómesternek, és Józsiból nem hiányzott a szakértelem. Amikor aztán elcsengett a nyitást jelző aprócska harangszó, és a látogatók betódultak a fürdőbe, Józsi elfoglalta helyét a legnagyobb és legmélyebb medence mellett, a kerek, fehér asztalka mellett, és ilyenkor már szinte boldognak érezte magát.
Fényes, zöld fürdőnadrágjában, vakító fehér pólójában és felsőkarján a két hatalmas tetoválással Józsi valóban feltűnő jelenség volt. Válla félelmetes, az izmai félelmetesek, a hangja félelmetes, ő maga mindezzel együtt pedig – egy kicsit nevetséges.
Na, persze, csak egy kicsit! Mert csak a kezét kellett felemelnie vészjóslóan, és a kotnyeles porontyok máris rohantak ki a mélyvízből, csak a torkát kellett megköszörülnie, és az elbizakodott fürdővendégek máris lekapták fellógatott sporttáskáikat a Vénusz szobor lábujjáról. És csak éppen bele kellett lehelnie az úszómesteri jelzősípba, hogy a nagykamaszok sürgősen iszkoljanak a női napozót körülvevő bádogtetőről.
A délelőtt folyamán Józsi kétszer körüljárta a fürdőt. Csak úgy, nézelődve, ahogy a gazda a birtokát, vagy a kakas a baromfiudvart. A felügyelet kötelessége volt Józsinak, benne állt a munkaköri szabályzatban, és Józsi nagyon komolyan is vette. A fürdővendégek ismerték Józsit, Józsi intézmény volt, a városban néha úgy mondták nevetve: „Menjünk a Józsi-strandra!” De Józsi minderről semmit se tudott. Lassú és hanyag büszkeséggel elnézett a fürdőzők feje fölött, de mindent látott. Vagyis azt látta, hogy őt meglátva a fürdőzők rendet tesznek maguk körül, és a kölykök szelídebbre fogják a rohanást.
Az ifjú nemzedékkel azért akadt némi nézeteltérése. Időnként azt kívánta, bárcsak népszerű volna a fiatalok között, máskor meg azt: egy kicsit féljenek tőle. Csak hát a dolog valahogy fordítva történt: a legfiatalabbak rá-rárikkantottak: „Szervusz, Józsi!” – és elszaladtak, a nagylányok ellenben a szemébe néztek sejtelmesen, aztán búgó hangon kórusban susogták: „Csókolom, Józsi bácsi!” Mit nem adott volna Józsi, ha fordítva történnek a dolgok.
A medencék fölött, a napsütötte fölső réten, két szépséges gyümölcsfa állt, két rigócseresznye. Valójában nem is tudta mindenki, hogy gyümölcsfa. Termése fürtös volt és apró szemű, ha megért is, legföljebb sárga volt, vagy rózsaszínű. Kevesen kockáztatták, hogy megízleljék, pedig kellemes zamata volt, afféle játék az édes és a keserű között. Négy-öt szem után az ember érezte, valóban a cseresznye távoli rokonát szemelgeti a fürtről. A rigókon kívül Józsi volt a gyümölcs legfőbb fogyasztója.
Persze, csak módjával, hogy a hivatalosságon nehogy csorba essék, a szája alig mozgott, amíg a fanyarédes gyümölcsöt őrölte. A magokat is inkább lenyelte Józsi, mintsem hogy kiköpte volna. Egy fürtnyi idő elég is volt, hogy alaposan körültekintsen a fölső réten, és hogy szájával elhitesse a cseresznye illúzióját. Aztán indult lefelé, el a Vénusz mellett, el a medencék és a kabinsor mellett. Fényes, zöld nadrágján megvillant a napsugár, vállizmán tekergőzött a rátetovált királykobra, végül Józsi visszatelepedett az úszómesteri fehér asztalhoz.
Két éve döntés született, hogy a városi sportéletet fejleszteni kell, Józsi nagy megelégedésére új uszodát terveztek a régi mellé, vagy inkább fölé. Tavaly tavasszal aztán neki is fogtak, a fürdő felső harmadát kerítéssel kerítették el, markolók jöttek, és hatalmas darabokat haraptak ki a domboldalból. Szemleútja során Józsi meg-megállt a kerítésnél, rosszallóan nézte a goromba földmunkát, és szívszorongva leste az ötvenméteres versenymedence kiformálódását. Ilyenkor négy-öt fürt rigócseresznye is eltűnt a szájában, de észre se vette. Fanyar ízt érzett, ha a kitépett fák és letarolt bokrok voltak aznap túlsúlyban, és az édesség győzött nyelve hegyén, ha látta kirajzolódni a majdani startkövek helyét, a lelátó padjait meg a tusolók sorát.
Józsi verhetetlen volt pillangóban. Elképzelni se tudta, hogy valaki nála hatalmasabb és erőteljesebb karcsapásokkal röpítse magát előre százon, négyszázon vagy akár ezerötszáz méteren. Ennél kevésbé már csak azt tudta elképzelni, hogy valaki földi halandó létére ne tudjon úszni. Azokat pedig, akik évtizedeket éltek már le a szárazföldön, és a vízzel csak távolról szemlélték egymást, mélységesen lenézte.
Egy kora nyári napon maga a fürdőigazgató közeledett Józsihoz, egy enyhén pocakosodó, negyvenes férfi társaságában. Az igazgató mosolyogva szólt a magas beosztású városi hivatalnokkal, aztán Józsi gondjaira bízta. A pocakos ettől kezdve kora reggelenként Józsi keze alatt kezdte a napját. Józsinak nem volt vele könnyű dolga: a pocakos hol a vizet hidegelte, hol a gyerekek hangoskodása miatt fakadt ki. Józsi biztatta, hogy az úszásra figyeljen, hogy tartsa a ritmust, hogy nyújtsa a tempót. Aztán elhangzott a szerencsétlen mondat:
„Maga négylábú, barátom, ne csak a kezét használja úszás közben!”
A pocakos pulykavörösen mászott ki a medencéből, és a fürdőigazgatóhoz csörtetett, bepanaszolta Józsit, miszerint az őt „négylábú baromnak” nevezte. A fürdőigazgató visszacsörtetett, ő már valóban az említett jelzős szerkezetet harsogta Józsi felé, a városi főtámogató pedig sértődötten távozott a fürdőből.
Józsi nemigen bánta egyetlen túlkoros ügyfele elvesztését. Továbbra is végezte napi szemleútját, meg-megállt a kerítés tövében, és miközben eszegette a rigócseresznye fürtjeit, gondolatban pompás úszóparadicsommá építette a félig kész medencét. Egyik délelőtt aztán, amint önfeledten szemlélődött, váratlanul fölharsant mögötte a fürdőigazgató érdes hangja: – Maga mit ácsorog itt a kerítésnél, mit bámul, és mit rágcsálja folyton azt a vacakot?!
Józsinak a torkán akadt a rigócseresznye. Mondta volna, hogy hiszen az új versenyuszodát vizsgálja szakértő szemmel, hogy a szerződésben előírt kötelességét teljesíti délelőttönként kétszer, és mondta volna, hogy ez ma még csak a harmadik fürt, de addigra az igazgató már messze járt. Józsit pedig géppel írt papír várta délután, amelyik arról szólt, hogy Józsi nem tartja fenn kifogástalanul a rendet, nem kergeti a gyerekeket kellő határozottsággal ki a medencéből és le a fákról, nem szól rá a fürdőzőkre, és még a nyíltszíni sörözést is eltűri.
Józsi sóhajtott egy keserveset, attól kezdve naphosszat szólt a sípja, a keze állandóan fenyegetésre emelkedett, a kiáltozásától pedig megreszketett a medencék vize. A kisebb gyerekek félni kezdtek tőle és elszaladtak, a nagyobb lányok pedig a szeme közé néztek – és nem köszöntek többet Józsinak. A rigócseresznye ott fonnyadt a fán.
Egy délután Józsi észrevette, hogy az épülő uszoda boltozata valójában nem kerek és nem is szimmetrikus. Gömbölyű, de olyan, igen, olyan, mintha egy hatalmas kagyló volna. Kagyló, amelyiknek félig nyitva a teteje, a belsejében pedig mintha barázdák húzódnának. A nagymedence feszített víztükre visszaverte a barázdált kagylóboltozat képét. A lelátók padsora enyhe ívben meghajolt, a magasabbik oldalon világoskéken emlékeztetett az égre, amely fentről bekandikált, az alacsonyabbik oldalon pedig élénk sárgán nyújtóztak a padok. A kagyló két betonhéja között – Józsi ámulva nézte – különleges üvegháló feszült.
Aztán kialakították az uszoda környezetét is. A domboldal kimarkolt földjéből teraszt csináltak, apró cserjékkel és szívós növényekkel ültették be az összetömörített földet. Meg volt ott két-három facsemete is, azok persze sokára nőnek meg. Egyik se volt rigócseresznye, de Józsi nem is bánta.
Aztán egy napon lebontották a kerítést, a gyerekek visítva rohamozták meg a visszakapott rétet. De az uszodába még tilos volt a bejárás. Majd az ünnepélyes átadás után! Addig csak a kötélig mehettek, amelyik ott feszült a két ajtószárny között.
A fürdőigazgató ezúttal is Józsira rontott: „Senki! Meg ne tudjam! Aki belép…!” – és visszacsörtetett az irodájába. Józsi időnként tiltóan megrázta a mutatóujját, a kölykök értettek belőle, a felnőttekre a homlokát ráncolta. Engesztelésül utánuk morogta: „Holnapig már csak kibírják!”
Félhétkor megszólalt a kisharang, a fürdővendégek szedelőzködni kezdtek. Elfogytak a tarka takarók, el a mintás törülközők. Vénusz lábujjáról eltűnt a horgolt madzagszatyor. A napozópadok üresen fehérlettek. Józsi szemében acélos fény villant.
A nap utolsó sugarai áradtak be a feltáruló uszodaboltozaton. A medence vízzel feltöltve várta, hogy holnap délelőtt öltönyös hivatalnokok átadják a fürdőruhás közönségnek. A startkövek sárga kockáin megtört a behulló napsugár, hátul a trambulin hallgatagon ágaskodott a műugró medence fölé.
Józsi hatalmas lélegzetet vett, többször egymás után, és úgy fújta ki magából, akár egy indulni vágyó mozdony. Két hatalmas karját szétlökte kétoldalt, és lapátnyi tenyerét rázogatni kezdte. Eszébe jutott az olimpiai úszóstadion, amelyet csak fényképről látott. És Harsányi, aki csak a lelátóról szurkolhat. Neki, Józsinak.
Hirtelen hosszat, dallamosat ordított, a levegő sípolva távozott a tüdejéből. Józsi a startkőről hatalmas ugrással a mozdulatlan víztükörre vetette magát. Visszhangosan csobbant széjjel a medence vize, ezernyi permetcsepp emelkedett a magasba. Józsi verhetetlen volt pillangóban.
Megjelent: Börtöncella a kártyavárban. Elbeszélések. Bp. 2005, Mundus Magyar Egyetemi K.
Hozzászólások