9.
Újabb kóma?
Felriadtam… Fura hangulat… Egy vers, amit valaha én írtam… Érdekes… Hirtelen keresni kezdem a Dokit, de nem látok semmit, csupán újfent fehéres-sárgás-barnás foltokat… „Eltűnt!” Megszokhattam volna… Nem lep meg már semmi.
Hallucináltam? De most, mintha tényleg hallanék valamit. Olyan perpatvar-szerű párbeszédet magam mögül. Netán a múltból??? Megfordulok, de nem látok már foltokat sem, csak fehér, azaz színtelen végtelenséget… De a hangok jönnek valahonnan, áramlanak felém, nem lehet, hogy pusztán megháborodott elmém szüleményei legyenek. Én ilyent nem tudok kitalálni. Akkor most talán háttal állok a jövőnek, valami „köztes létben” vagyok, ami egy olyan jelen, mely a múltból árad felém? Nem semmi… Motyogtam magamban egyik kedvenc darabomból.
„ – Semmi sem idegenebb az emberektől, mint a robot…
– Miért gyártják őket?
– Hogy dolgozzanak… Egy robot két és fél munkást pótol… Az emberi gép nagyon tökéletlennek bizonyult. Legfőbb ideje volt kiiktatni…
– Nem felelt meg a modern technika követelményeinek… Meg aztán a nagy haladás…
– Nagy haladás, szülés helyett géppel gyártani az embereket. Kényelmesebb és gyorsabb. Minden gyorsulás haladás…
– Hagyja abba kérem! Úgy kell bánni velük, mint az emberekkel…
– Ez mind nagyon szép… Csakhogy a robotnak nincs akarata, nincsenek szenvedélyei. Nincs történelme. Nincs lelke.” (Capek, pp. 22-23.).
Kicsit szédültem, de leültem arra az éppen barna kemény valamire, ami itt a föld, és, bár megint kiakadtam tőle, de már nem féltem. Szokatlan émelygés vett rajtam erőt… Mintha elkezdtem volna magamban olyasmit érezni, aminek a neve leginkább az lehetne, hogy „szép”. Hangosan ki is mondtam a bűvös szót. „De mi van itt, ami amúgy hagyományosan szép lehet?” Nem tudom, de valahonnan szépérzetet kaptam, s ezáltal, mintha átszakadt volna bennem egy gát, és könnyebb lettem kicsit. Pont most?
De aztán csaknem rögtön sokkot kaptam. Mert a jövőbe fordulva, két alakot pillantottam meg, világosan kivehető távolságban… De miféléket, te jó ég!
Csak az volt biztos, hogy dermedtek. Két alak volt, az egyik ember, a másik nem…
Lassan, meggörnyedve, mintegy támadástól tartva, lélekben szinte kúszva közelítettem feléjük. „Citrom ízű banán, nincsen banánfán, nem kell senkinek ilyen találmány!!!” Énekelgettem… Még jó, hogy az embernek félelmében is lehet humora. Kínomban elkezdtem félhangosan énekelni egy számomra igen kedves, mulatságos dalt. Segített optimistábban kúszni – ki tudja – lehet, hogy a végzetem felé… „Puszták éhes vándora, nem örülne úgy soha, bőtermésű banánligetnek, mint ahogy én örültem neked…” Éreztem, hogy kissé összezavarodok a szöveggel, de folytattam, mert tartást adott… „Nyár legszebbik gyümölcse, nem lehetne szebb, mint te, ám mit ér, ha szép, de savanyú… Hát ne legyél mindig szomorú…” Mert mindketten kutyául szomorúnak tűntek így elsőre… De ugyanakkor tényleg szépek is voltak. Az ember peresze hófehér, mint egy sóbálvány, de a másik, aki csaknem szemben állt vele és velem is, meglehetősen tarkára sikeredett… Hát, nem nyári gyümölcsök voltak. Viszont annál hatalmasabbak… Szóval, ami a nézetet illeti, az „öregnek” tűnő fehér férfi, mondjuk a Tata, félig háttal állt nekem, de a másik, a robot-szerű nem ember csaknem szemközt, és ami megrázó volt benne az az arca, illetve, ami annak a helyén volt… Mintha bepólyálták volna; se száj, se orr, se szem, se mimika, semmi… Ami rögvest feltűnt, hogy egyik sem élt. Halottak voltak. Halottak? Ilyen halottak mifelénk nincsenek… Ezek állnak! Persze a Doki is állt… Megálltam a Tata mögött-mellett, és pontosan a háta közepéig ért a fejem. Egyébként fehér frakkot viselt. Elegánsan merevedett meg… Érdekes módon egymásba kapaszkodtak. Ez megható volt. Egy „műember”, és egy megkövesedett hófehérke voltak intimnek is nevezhető kapcsolatban… Vajon így érte őket a halál? Vagy ez egy szoborpár? A robot-szerű lényt bizonyára nem emberi anya szülte, valaki konstruálta, készítette, mondjuk egy műhelyben. Netán Leonardo? Persze jöhetett a jövőből is… Azóta állhat itt? De a Tata más korból jött, valami közeliből… Ő vajon élhetett valaha? Van talán koponyája, és egyéb csontjai, mint például a titokzatos fekvő nőnek volt? Lehet… De az is lehet, hogy itt egy gyilkosság pillanata rögzült, amidőn a robot megölte a fehér férfit, és egy megtévesztő pillanatban rögzült a cselekmény, mintha erőszakról szó sem lehetne… Persze a fehér emberszerű valaki is megállíthatta a robotot. Mindketten megsemmisültek a találkozásban? Hát nincs bennük élet az bizonyos… „Hol vagy Poirot?” – kiáltottam panaszosan. Mindkét alak bal keze, a másik jobb vállán, vagy annak közelében nyugszik. A fehér férfi vigyázzban áll, ő lehetett az, aki fogadta a robotot, aki (ami) még léptei utolsó mozzanatában ér hozzá a férfihez. Azaz: a robot közelítette meg az embert.
Az ember kissé lehajtja a fejét, de nem is nézhet a szemébe annak a lénynek, melynek arca sincs. Mégis, akár azt is érezheti az ember, hogy a fehér alak meghatottsággal vesz részt a jelenetben. És a fejük minden bizonnyal összeér. Netán az egész szituációt mély lelkiség hatja át… Van lélek egy valóságon túli világban? Mert ez sem hasonlít az általunk megszokotthoz. Más világ. „Másvilág?” Vagy mégsem? „Ez a robot, vagy mi, bizonyára érzéseket is kapott valahonnan, vagy valakiktől, aztán elromlott… Mert a gép nem hal meg, hanem elromlik, fölmondja a szolgálatot…” De mi van, ha konstruktőr és alkotása közötti találkozás, ami kicsit elhúzódik?… Egy egykori ember, aki megalkotta a robotot (robotokat), néhány közülük egész emberivé vált, mintha érzései épültek volna ki, és szerette volna megölelni alkotóját… Lehet, hogy ez már egy olyan korszak üzenete ahol „élő gépek” (Capek) dolgoznak (dolgoztak), és mivel élők voltak, érezhettek is, például fájdalmat is, főleg, ha ellátták őket „fájdalomidegekkel” (Capek). De azért feltolul egy másik – talán morbid – kérdés is: miféle világban élhettek ezek a „fehér” emberek, és miféle végzet sújthatta őket? A nő csontjai kétségtelenül egykori élő emberre emlékeztettek. És ez az öreg itt? Talán meg kellene vizsgálni… Nem merem… Sokkal inkább elbűvöl, lefegyverez ez a robot-féle lény, és benne ismét fellelem a szépség egy fura érzetét. Talán azt is lehetne rá mondani, hogy lovag-robot, vagy robot-lovag… Mert a feje akár egy sisakrostélyra is emlékeztethet, a lábai kisportoltak, izmosak, és mintha narancsszínű vértezetbe lennének becsomagolva, combjain patentokkal rögzítve, ágyékát meg fura, háromszög alakú, legyezőszerű valami fedi. Fegyvere nincs, hacsak nem minősülhetnek annak azok a mértani szerkezetek, illetve az a létra-szerű tákolmány, ami a „lovag” mögül bújik elő. Na és a jobb keze helyén, súlyzóra emlékeztető csonk meredezik, azaz; csak egy használható keze van. Harcban veszthette el? Teljes idő-, és lét-zavar… Múlt és jövő különös, összeférhetetlennek tűnő egyvelege egy múlhatatlan, rögzült „jelen pillanatban”, állapotban… Jelenség és jelenés is egyszerre, szavakkal kifejezhetetlen. Jelenés annyiban, hogy az úgymond „valóságban” nem létezhetnek ilyen lények, de hasonló környezet sem… De hiába várja az ember, hogy egyszer csak elillan, nem; szilárdan a helyén marad minden, beleértve a hangulatot is. Vagy inkább sokféle, szimultán megjelenő hangulatról kellene beszélni. Lényegében elmondhatatlan.
Legyünk kegyesek a szavakhoz, és ne próbáljuk általuk kifejezni, vagy elmondatni velük azt, amit nem lehet. A szavak lényegében nem mások, így a mondatok, eszmefuttatások sem lehetnek mások, mint az emberben hömpölygő érzelmi-elmebéli-tudati állapotok végzetesen leegyszerűsített kivetülései… A kimondás pillanatai jórészt már a hamisság, tudattalan-tudatos torzítás, egyszerűsítés állapotainak kiömlései, ami pedig visszamarad, az nem más, mint feledésre szánt szorongás-érzet-tömeg.
„Végeredmény…” Arcul csapásként vágott belém a szó… Bár úgy is gondolhatnánk, hogy a létezés minden, akár legkisebb idő-momentuma kezdet és végeredmény is egyben. Nem vég, mert olyan nincs, csak végeredmény van a létezés aktusaiban… Sőt, a kimondott szó, a mozdulat, a mozdulatlanság, de akár egy elrejtett gondolat, kitörő üvöltés, ölelés, vagy gyilkolás – mind csak végeredmény. És akkor is végeredmény, ha csupán villanásnyi időt tesz ki. A végeredmény, persze, egyben vég-következmény is. A létezés, különösen az emberé, netán nem is lehet más, mint az előidézett vég-következmények áradatának folytonos magyarázgatása – ezt hívják politikának, történelemnek… Lehet, de itt ezekben a tájakban és különösnek ható, méltán szürrealista világokban felmerülhet a gondolkodóban a végső vég dilemmája, mondjuk úgy, hogy a végső vég vég-következményeivel való frontális ütközés megtapasztalása. Mert akárhogyan és akármerre is tekint az ember, a vizuális meglepetések hullámvasútjára ültetve, az a benyomás szilárdul meg benne, hogy itt valami „rohadtul” véget ért… Pedig volt, kellett lennie ebben a világban tengernyi érzésnek, szépségnek és egyéb emberinek… De átrendeződött és felszívódott, megsemmisült, megöletett, elűzetett… Ha többé nem mozdul semmi, vagy, ha minden mozdulat kimerevítődik, akkor nem létezhet többé újabb végeredmény sem…
Szörnyűségek jutnak az ember eszébe, melyek közül ezeken a tájakon is megtörténhetett valamelyik… Ez a végső végeredmény-világ nem pusztán megdöbbentő látványok sokaságával, szokatlan, szorongó látomásaival, hanem, gondolás-folyamokat beindítva, utalásokkal is élhet a megtébolyodni képes emberi faj gyilkos tombolásaira, illetve annak végkövetkezményeire… Egy elme mélysége szólal meg felénk valahonnan: „Emberek, ilyenné tettétek külső és belső világotokat… Emberek, sóbálvánnyá tettétek magatokat… Emberek, megöltétek lelketeket… Emberek, nem vagytok és nem voltatok képesek mélyen magatokba szállni… Emberek, ha ti már nem tudtok, akkor én majd belétek tekintek, és megmutatom tetteitek végeredményeit… Emberek, most már értitek, hogy mit tettetek?… Emberek, látjátok, hogy milyen az, ha nincs már gondolkodó ember, csak robot?… Emberek, érzitek már, hogy a halált csaltátok magatokra nárcisztikusságotok miatt?… Emberek, látjátok már, hova vezet, ha nem beszéltek egymással?… Emberek, emlékeztek még alkotásaitokra?… Emberek, jártok még gyönyörű házak árkádjai alatt, léteznek még természetre nyíló ablakok?… Emberek, talán lakatlanná lettek az általatok alkotott házak?… Emberek, üresek lettek az ablakok?… Emberek, hová lettetek?… Emberek, elmenekültetek?… Emberek, miért változtatok árnyakká?… Emberek, hová utaztok üresen pöfögő vonatokon?… Emberek, miért kellettek nektek ágyúcsövek?… Emberek, miféle civilizáció volt itt az utolsó?… Emberek, hová és miért hajigáltátok ki isteneiteket? Emberek, hát tényleg ilyen ostobák voltatok?… Emberek, ha léteznétek se értenétek?”
„Ez a fehér halál egy kielégíthetetlen szajha. Nem látni, pedig itt van, ordenáré és áttetsző. Mellénk fekszik. A melegtől és a csendtől elnehezedve kémlel bennünket. Vágyakozó sárga szeme vibrál a bozótban. Érezzük, ahogy lépked rajtunk, lázas ujjaival tapogat. Salétromos testszaga egyikünktől a másikig kúszik. Alig végez az egyikkel, már kezdi a másikkal, vagy egyszerre többel is, miközben kígyószeme már keresi és kiválasztja a párt a következő közösüléshez. Először hipnotizálja, aztán csápjaival addig szorítja, míg össze nem roppantja a gerincét. A kéj görcsös rúgkapálása egy pillanatig tart csak, és a gyászos nyögés máris elhal a sötétlila, duzzadt ajkak között. Nincs szüzesség, amely ellen tudna állni neki.” (Augusto Roa Bastos: „Embernek fia”, p. 289.).
Jó, hogy olvastam ezt a könyvet? Borzalmas dolgokat tárt fel… Belőle kiindulva, elképzelhető tán, hogy a döglegyek adták meg a kegyelemdöfést, vagy lehet, hogy a lepra, vagy valami pokoli egyéb járvány, de az is lehet, hogy sortüzek, és az is, hogy megtébolyodott robotok, vagy robottá tett emberek… Csak az biztos, hogy az eredendő ok, maga az emberi lény létezése, szuicid-gyilkos jellegének ciklikus feléledése, melynek szükségképpen van egy vég-következménye, aztán „a többi néma csend”…
Hozzászólások