Kapuzárás után • Hetedhéthatár

Szépirodalom - próza

Kapuzárás után

Kovácsné összetalálkozott szomszédasszonyával, a Tóth nénivel a CBA előtt. Üdvözölték egymást, mintha ismerősek lennének. Ugyanis Kovácsék pár hónapja költöztek ide, ebbe a négyemeletes házba. Az ismeretség így természetesen jogos. Kovács Tiborné, született Horváth Rozália, aki most lett negyven éves, férjével vették meg ezt a másfél szobás lakást. Kénytelenek voltak, korábban egy két és félszobásban éltek. A lányuk férjhez ment, és az eladásból, meg a vett lakásból fennmaradó különbözetet a lányuknak adták. Így ő is, némi kölcsönnel pótolva, lakáshoz tudott jutni, amely sajátja lett. Tehát ez a története az itt létüknek.

Ezzel szemben Tóthné, akinek keresztnevét sem ismeri, hatvan éves, ősz hajú nyugdíjas, már több mint harminc éve itt lakik. Ide ment férjhez, itt született két lánya, akik önálló életet kezdtek és a város másik végében laknak, ő pedig özvegyasszony, a férje két éve halt meg.

–  Na, hogy érzik magukat itt? – kérdezte Tóthné, aki csupán kíváncsiságból kezdte a beszélgetést. Persze kíváncsi volt, hogy az új lakó kicsoda, micsoda. A régieket úgy ismeri, mint a tenyerét, tőlük már nem kérdez ilyet az ember.

– Megvagyunk. Még nem rendezkedtünk be teljesen – válaszolta Kovácsné és megigazította vörösre festett haját. Azzal tisztában volt, hogy a kontyát megnézik a férfiak, különben is szemre való asszony volt. Olyan középtermetű, formás mellekkel, szép lábakkal, aki után aztán megfordulnak a férfiak.

– Igen, az sokáig tart, mire minden a helyére kerül.

– Nem is gondoltam, hogy ennyi kacat van a lakásban – mondta Kovácsné.

– Költözéskor derül ki, mi kell és mi a felesleges.

– Az összepakolás is két hónapig tartott – folytatta Kovácsné.

– Majd csak rendben lesznek! – nyugtatta a szomszéd asszony.

– Rendben! – összegezte Kovácsné és keresett egy fém százast a pénztárcájában, hogy a bevásárló kocsit útjára tudja indítani.

Tóthné nem szólt egy szót sem, fogta kosarát, melyet a bevásárláshoz hozott, majd megkérdezte, kissé félő hangon:

– Láttam a férjét, kijönni a kocsmából! – szólt a kérdésféle megjegyzés. Kovácsné felkapta a fejét. Mérges lett, az jutott hirtelen az eszébe, már itt is lesznek majd bajok. Már azt hitte, ez megszűnik a költözéssel. Tibor, a férj is megfogadta, rendesen fog viselkedni.

– Ne is mondja! – emelte fel a hangját Kovácsné. – Azt hittem, majd itt vége lesz, nem járhat a kocsmába. Megígérte!

– Pedig az ígéret…

– Szép szó! Megígérte már sokszor, de nem tartja be.

– Akkor nem lehet valami jó vele?

– Ha már megkérdezte, úgy gondolom, jobb, ha én mondom el. Ne a pletykákból értesüljön esetleg a dolgokról. Becsapott engem még lány koromban. Mindig tette a szépet. Abban a házban lakott, ahol én, egy emelettel lejebb. Több férfi is sürgölődött körülöttem, udvaroltak nekem, de Tibinek, a férjemnek olyan szövege volt, hogy attól hét asszony is megszédült volna. – egy kis szünetet tartott, majd folytatta: – Engedtem neki és ez lett a vége.

– Óvatosabbnak kellett volna lenni! – mondta szerényen Tóthné.

– Hogy legyen óvatos az ember, mikor szerelmes? Felgyújtotta bennem a tüzet.

– Maga meg lány volt!

– Úgy ahogy mondja. Engedtem neki, pedig tudtam, hogy csavargó egy ember. Lóversenyre járt, meg kocsmázott már akkor is. Aztán egyszer terhes lettem. – itt megszakadt a beszélgetés egy pillanatra. Látszott, hogy Kovácsné mélyen elgondolkodik.

– Szégyelltem, mert akkor még lány voltam. Régen az ilyen dolog teljesen más volt.

– Mostanában minden olyan laza – jegyezte meg Tóthné és érdeklődve várta a választ.

– Folytatom, ha már elkezdtem – és érzékelte Tóthné kíváncsi tekintetét. – Én bolond! – folytatta: – Képzelje el, öngyilkos akartam lenni. Hoztam a gyárból szalmiákot és ittam belőle, hátha elmegy a gyerek.

– Ne mondja! – Szörnyülködött Tóthné, még a kezét is összecsapta.

– De igaz, még az volt a szerencsém, hogy anyám észre vette, hívta a mentőket. Gyomormosás, injekció, pár nap pihenés és aztán rendbe jöttem. Tibi akkor nagyon megijedt és azt mondta, elvesz feleségül. Be is tartotta szavát, akkor ősszel össze is házasodtunk. Így lettünk férj és feleség – fejezte be mondandóját, melyet egy szuszra elmondott. Izgatott lett, mintha újra élné a történteket. Kis idő után még hozzá tette: – Karácsonyra megszületett a lányunk. Már férjnél van, vidéken élnek. Sajnos az unoka nem akar megszületni, pedig már nagyon várjuk.

– A kocsmázó ember pedig nem jó! – szögezte le Tóthné. – Én már csak tudom – tette hozzá kissé lehangolva, szomorúan.

– Miért? – kérdezett vissza Kovácsné.

– Az én férjem is sokszor a pohár fenekére nézett – kezdte Tóthné az ő történetét.

– Ne mondja! – szörnyülködött vissza megkönnyebbülve Kovácsné. Úgy látszik ő is ezt az utat járja, összegezte önmagában.

– Ha már így össze jöttünk, mondok én magának valamit! – mondta olyan bizalmas hangnemben Tóthné. Szünetet tartott, körülnézett, hogy kik vannak a közelben, esetleg meghalják, majd folytatta: – Vigyázzon a férjére, mert ebben a házban lakik egy olyan nő, Magdika a neve, aki kikezdett itt minden férfival. Sok botrány volt már ebből. Elvált asszony, egyedül él.

Kovácsné türelmesen hallgatta a leendő szomszéd asszony bizalmas közlését. Várt egy kicsit a válaszával, majd keményen leszögezte:

– Azt adja meg az Úristen! Nem ismer még engem! – mondta erélyesen, fenyegető hangon.

– Nem azért mondtam – próbálta enyhíteni a helyzetet Tóthné.

– Jó, hogy felhívta a figyelmemet, majd résen leszek! – itt befejezte és vissza tolta a bevásárló kocsit. Amikor visszajött, annyit mondott:

– Majd még beszélünk!

– Jó! – mondta halkan Tóthné és ő is fogta a földre letett kosarát és elindult haza felé.

Vagy öt napig a két szomszéd nem találkozott. Kovácsné a szemetes zacskót dobta be a ház előtti konténerbe, amikor váratlanul megjelent Tóthné. Olyan volt, mintha a földből nőtt volna ki, mint a tavaszi tyúkhúr a kertben. Bizalmasan mosolygott és megkérdezte:

– Hogy van kedvesem?

– Jól! – mondta Kovácsné és arra gondolt hirtelen, nincs nagy kedve most trécselni. Még sok dolga van a lakásban, meg aztán nem kellett volna olyan sokat elmondani magáról, mert ez kíváncsijává teszi az embert.  Meg hát, nem is vagyunk, mi olyan bizalmas viszonyban. Utólag aztán már bánhatja az ember.

Itt aztán több szót nem is váltottak. Kovácsné kezében egy nagy szatyor volt, mondta:

– Sietek, megyek a piacra!

– Majd beszélgetünk még – mondta a szomszéd asszony és egy kicsit csodálkozott, hogy ez a beszélgetés ilyen rövidre sikerült.

Eltelt úgy három hét. Tibi a férj, melóból hazafelé menet, mindig betért a sarki „Patkó” nevű ital kimeésbe. Ennyi idő alatt, pár korábbi törzsvendéggel is megismerkedett. Egyik ilyen találkozás során arra lett figyelmes, hogy a házban lakó Magdika is betért egy pohár sörre. Körülnézett, biccentett a fejével, mintha köszönne neki, aztán leült az egyik asztalhoz. Kovács Tibor távolról nézte a nőt. Nem tudta levenni szemét róla. Még mondta is magának: – Mi az öregem, felcsigázott a csaj? – bökte ki, egy kicsit mérgese. De amint a nőre pillantott, ahogy ott egy férfivel enyelegve beszélgetett, úgy érezte, mintha féltékeny lenne. – Mire? Kire? – kérdezte hirtelen. – Még nem is ismerem.

A sörös körsót kézbe vette és az ablak felőli talponálló asztalra tette. Figyelte a nőt. Megnézte alaposan, az közben olyan pajkosan beszélgetett az előbbi férfival. – Vörös a haja, mint a feleségemnek. Aztán alakját kezdte vizsgálni és egy idő után megállapította: – Egy festő sem tudna szebbet festeni. Minden vonás, tökéletesen a helyén van.

Amíg ezzel az elemzéssel volt elfoglalva, észre sem vette, hogy a nő odajött a könyöklő asztalhoz. Megszólította:

– Üdvözlöm szomszéd! Még nem találkoztunk – mondta és közben mosolygott. Olyan kedvesen és lágyan beszélt, hogy attól Tibornak a lélegzete is gyorsabb lett, Olyan forróságféle futott át rajta. Beszélgetésbe kezdtek, de nem jutottak messzire, mert az előbb látott férfi elszólította. Tibi csak nézett utána, tetszett a járása, amint kimentek a „Patkóból”.

Az utóbbi héten Magdival többször találkozott a kocsmában. Legutóbb még a zárórát is megvárta, együtt indultak haza. Az utca kilenc után már kihalt volt. Mentek egymás mellett, Magdika keze úgy mozgott, hogy többször összeért a kezük. Elnézést egyikőjük sem kért, az utóbbi összeérintés után, a kezek megfogták egymást, megálltak, szembe fordultak és jött a csók. Különleges volt, Tibi érezte ennek van jelentősége, de, többet nem mert bevallani, az asszony jutott az eszébe.

Egyik este Kovácsné kiment az erkélyre és látta, hogy Magdika és Tibor, szép lassan jönnek hazafelé. Tibor még az asszony bevásárló kosarát is hozta, lóbálta a kezében.

Már az előszobában várta a férjét. Neki rontott, ütötte, karmolta. A csata nem tartott tovább tíz percnél, de Tibor arcát három helyen is érte az asszony karmolása. Folyt belőle a vér, szörnyű látvány volt.

– Most már mehetsz a Magdikádhoz, az majd ápol! – mondta csendesen az asszony, minden mérgét kiadva.

A következő napok olyan közömbösek voltak. Nem beszéltek egymáshoz, csend volt, szünet. Tibor nem tudta eldönteni mit csináljon, mitévő legyen.

Így telt el vagy két hét. Tibor úgy gondolta, az asszony biztosan eltemette azt az összecsapást, nem szól róla egy szót sem. Nyugodtan elmehet egy sörre, az nem sok és vigyázni fog. De sajnos Magdika megint ott volt, már a sörét is kikérte, mintha tudta volna, hogy jön, A záróra megint ott találta őket.

Már este kilenc óra lehetett, talán már el is múlt, amikor Tóthné jött fel a lépcsőn. Hangos beszélgetést hallott, meg kiabálást. Kovácsék ajtajától jött a hang. Egy percre megállt, nem akart ő hallgatódzni, de a hangos beszélgetés foszlányai, egyértelműen kivehetők volta,

– Mi a fenét járkálsz, azzal a növel? Csend következett. – Nem járok! – egy férfihang válaszolt. – Esz e fene utána! – szólt az asszony hangja. – Csak beszélgetünk! – szögezte le a férfihang, amely most már kivehetően a Tibor hangja volt.  – Mindig így kezdődik – volt az asszony válasza.

Aztán csend lett. Tóthné körülnézett, senki, akkor siet haza. Ahogy elindult újból kiabálás. – Tudod, hogy ez egy bárcás…? – tette fel a kérdést az asszony. – Esz a fene utána, menj vele, de ide be nem teszed a lábad többé!

Tóthné erre gyorsabbra fogta lépteit és a leggyorsabban haza ment. Teltek a napok, csend semmi mozgás, kiabálás. Egyik szombat hajnalban mentőautó szirénájára ébredtek. Kovácsnét vitte el a mentő. Már azt hitték, megint veszekedés volt, de tévedtek, az epéjével volt valami gond. Bent fogták a kórházban.

Talán öt napig fel sem tűnt a lakóknak, hogy nem látják Tibort, de Magdikát sem. Akkor vált bizonyossá, hogy együtt elmentek, leléptek, amikor Kovácsné kijött a kórházból. Összetalálkozott Tóthnéval, aki szomorúan mondta neki:

– Ne keseredjen el, ha már így alakult, talán jobb is. – összegezte a helyzetet.

Kovácsné nem mondott semmit. Be zárkózott, alig lehetett látni. Csak önmagában összegezte a helyzetet: – Hát én is így jártam. Hittem annak a piszok Tibinek és öreg korára ez lett a vége. Az a cafka elcsábította, de ha már így tette, vigye, legyen vele boldog.

A ház lakói pár hét után már túl is voltak ezen az eseményen, különösképpen nem csodálkoztak rajta, másnál is megesett ez már. Csak akkor szisszentek fel, csodálkozva, úgy hat hónap után, amikor Kovácsné és férje Tibor, együtt jöttek le a lépcsőm és összetalálkoztak Tóthnéval, aki szinte félre állt a lépcsőn és néma csodálkozással nézte őket.

Kovácsné köszönés helyett csak annyit mondott: – Hazajött a piszok!

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások



Archívum

Hozzászólások

DISQUS