Felhív a minap egyik szomszédasszonyom, hogy beszélni szeretne velem. Állok rendelkezésedre, mondom, mostanában tényleg ráérek. Mióta nyugdíjaztak, gyakorlatilag határtalan vakáción érzem magam. Szóval, várom, hogy meglátogass. Jaj, nem úgy gondoltam, szisszen fel az asszonyság, én már nem járok senkihez látogatóba, mert, hogy ez a vírus… nos, ugye érted, jobb ha nem kockáztatok. Aztán a tévében is annyi mindent összehordanak, hogy az ember már az árnyékától is fél. Csak szükségét éreztem, hogy valakinek kiöntsem a szívem, mert köztünk maradjon a szó, az utóbbi időben igen furcsa dolgok történnek velem. (Ajaj, ebből elég hosszadalmas mese kerekedhet, gondoltam, de már nem lehetett visszalépni, hiszen alig pár perce dicsekedtem el, hogy időmilliomos vagyok. Hangosan csak annyit mondok, hogy kíváncsivá tett, hadd hallom miről is van szó.)
Hát, tudod – kezdi kicsit vonakodva –, mióta egyedül maradtam, elég egyhangúan telnek a napjaim. Eseménynek számít, még az is, ha el kell szaladnom egy kenyeret vagy joghurtot vásárolni, mert a mi korunkban kilép az ember a házból, de nem tudja, ha még visszatér. Egyébként rengeteget unatkozom. Úgy két-három naponta megfőzöm azt a kevéske ételt, amire egy magamfajta öregasszonynak szüksége van, kicsit olvasok, vagy kimosom a fehérneműmet, mert cicomázkodni, vasalt blúzokban járni már nincs hova. Aztán csak nézem azt a sok meztelenkedőt meg puffogtatót a tévében, mert ne adj isten, hogy egy szép operettet vagy színdarabot közvetítenének. Jaj, azok a szép idők, mikor már bő hónappal előadás előtt be kellett szerezni a színházjegyeket, aztán csak beültünk a mi kedves kis Trabantunkba és elrobogtunk a száz meg száz lampionnal kivilágított színházba. Csak úgy sorakoztak a drágábbnál drágább kangárkabátok és ezüstrókák a ruhatárban, mert gondolhatod, hogy az új dalszínházba kimondottan szelekt társaság járt. De térjek rá a tegnapi eseményekre, melyek amint mondtam, igen sok aggodalomra adtak okot. Még éjjel is a történteken gondolkodtam, nagyon keveset tudtam aludni. Szóval felkeltem jó korán, mert úgy tűnt a többi naphoz viszonyítva, kicsit feltorlódtak a teendők. Besarvaltam a káposztát, egy jókora füstölt oldalassal főni tettem és elkezdtem lapozgatni a megyei napilapot. De milyen az ember, folyton pörög valamin az agya. Elgondoltam, hogy annak a káposztának legalább két órát kell főnie, miért húzzam addig az időt? Elszaladok kenyérért s egy apró kitérővel beadom a tavaszi kabátomat is a tisztítóba. Fel is öltöztem sebtiben, azaz csak csizmát és nagykabátot vettem, minek annyit szépítkezni már az én koromban, aztán elindultam a közért felé. Az ám, de félúton jutott eszembe, hogy a pénztárcám meg a szemüvegem otthon maradt. Vissza kellett fordulnom. (Épp mondani akarom, hogy a mozgás még senkinek sem ártott, de neki tovább pörög a nyelve). Ismét kizártam a kaput, ki a folyosó, aztán a konyha ajtaját, hát a tárca meg a szemüveges tok ott volt az asztalon. Gyorsan becsúsztattam őket a tavaszi kabát mellé és újra nekiiramodtam az útnak. A közért előtt már kanyargott a sor, nyolc-tíz maszkos, kesztyűs falumbeli toporgott egymástól másfél méternyire. Úgy látszik, a kenyeres autó még nem jött meg. Álltam-álldogáltam én is vagy húsz percet, kékültem-zöldültem a hidegtől, de a kocsi még mindig nem érkezett. Arra gondoltam, haza kellene mennem, hogy eloltsam a gázt. Ha így haladunk, ez a vásárlás még egy órába is beletelhet s otthon csak a füstölgő fazakat fogom találni. Odamerészkedtem az előttem álló hölgyeményhez és megkértem, vigyázna kicsit a csomagomra, ne kelljen azt a kabátot is magammal húrcolnom. Az morgott valamit a maszkja alól és mutatta, hogy tegyem a szatyromat a lába elé. Nos, szaladtam haza lóhalálában, ismét kinyittam a kaput, a folyosó, majd a konyha ajtaját, a káposztának hál’ istennek még semmi baja nem volt, épp idejében érkeztem, mert már elfőtt a leve. Eloltottam a gázt és indultam a mosdóba pisilni, mert már az is utolért a nagy rohangálásban. Hát kérlek szépen, mikor kinyitottam a mosdó ajtaját, akkorát csobbantam, mintha pocsolyába léptem volna. A kagyló bedugva, a csapon ömlött a meleg víz s a kis moketták (szőnyegek) csak úgy úszkáltak szanaszét. Azt sem tudtam, mihez kapjak. Kihúztam a dugót s úgy kabátosan, ahogy voltam, kezdtem merni s törölni a vizet. Még jó, hogy nem lakom panellakásban, mert ennyi idő alatt beázott volna az alsó lakás is. Hát mit mondjak, jó fél órát gürizhettem, amig úgy-ahogy rendet tettem a fürdőben, aztán rohanás vissza. A közért előtt már senki sem álldogált, de a friss kenyér is elfogyott mind egy szálig. Kérdeztem az eladót, nem hagyott-e itt egy ilyen s ilyen hölgy egy zöld szatyrot, benne az én szürke tavaszi kabátommal. A testes eladónő rám se hederített, csak egyet cöccintett tagadóan, aztán sorjázta tovább a csipszes zacskókat a polcra És nem tudja véletlenül, hogy hívták azt az asszonyt, akire rábíztam a csomagomat, nyaggattam tovább. Erre aztán elröhintette magát és tág szemekkel meredt rám: maga ugrat engem, vagy elment a szépesze? Honnan tudhatnám innen, a pult mögül, hogy maguk az utcán kivel s mit hadoválnak. Na táguljon, ha nem vesz semmit. Mit is vehettem volna, hiszen a pénztárcám s az olvasószemüvegem ott maradt a zöld szatyorban.
Látod, Rózsi, ezért nem tudtam aludni én az éjszaka. Hátha ez a különös feledékenység annak a jele, hogy kikezdett engem is az a betegség… A betűvel kezdődik, de most nem jut eszembe hogy hívják. (Alzheimer, akarom mondani, de meggondolom. Ne legyek én, aki nevén nevezi a bajt.) Nem kellene szakorvoshoz menned, kockáztatom meg, de rögtön letromfol. Hogyisne! Hogy leteszteljenek, s aztán ha véletlenül pozitív vagyok, már zsuppoljanak is be a lélegeztető alá. A magamkorabeliekre úgy hallottam, már rá sem hederítenek, ott múlnék ki valamiféle nyomorúságos vaságyon s aztán bedugnának egy fekete neilonzsákba. Még becsületes keresztény temetésem se legyen? Na ezt már nem! Inkább itt rohadjak el a négy fal között! (Hallom, amint levegő után kapkod, aztán megszakad a kapcsolat.)
Hozzászólások