Ismert volt a városhoz közeli tanyákon Szalóki Sándor kovácsmester neve. Ő patkolta a parasztok lovait, javította a szekerek ráfjait, meg ami éppen a kovácsmesterséghez tartozott.
Egyik nap a Göböly hajtó útról Kovács Ferenc gazda állt meg a műhely előtt. Mindkét lovának a hátsó patáiról hiányzott a patkó, a legutóbbi szántásnál valamilyen módon leestek.
– Patkolás kellene – mondta Kovács gazda. – Mindkét ló hátsó lábaira.
– Rendben! – mondta Szalóki Sándor kovács. – Előkészítem a patkókat, addig fordítsa ki a lovakat a hámból, nehogy elszaladjanak.
Kovács Ferenc gazda ki is fogta a hámból a lovakat, oldalt a szekérhez erősítette a kötőfékeket és bejött vissza a műhelybe. Ahogy ott téblábolt, meglátott egy méhkaptár keretet.
– Mondja mester, csak nem méhészkedik? – kérdezte.
– Miből gondolja? – kérdezett vissza Szalóki kovács.
– Ebből a kaptárkeretből.
– Nem, nem méhészkedem, ez valahogy csak idekerült.
– Pedig szeretne? – kérdezett tovább Kovács gazda.
– Nincs méhcsaládom, ahhoz venni kellene párat.
– Eladok én magának, ha akarja!
Szalóki Sándor egy pillanatra megállt. Gondolkodni kezdett. Eszébe jutott, hogy a felesége apjának, tehát az apósának vannak méhei a tanyai vasúti megálló őrháznál. A bakterház szomszédságában sorakoztak, és amikor még udvarolgatott a feleségének és várt rá, hogy bálba indulhassanak, elnézegette a méheket, amint szorgalmasan röpködtek ki, meg be a kaptár apró nyílásán Már akkor megfordult a fejében, milyen lehet méhésznek lenni? Most meg ez a gazda méheket akar eladni neki.
– Tényleg eladna nekem méheket? – kérdezte először csak úgy kíváncsiságból.
– Persze, ha maga is szeretné! – mondta Kovács gazda. – Tudja – folytatta – nekem van tíz család méhem. Ez tíz kaptár, ezt még apámtól örököltem, de én nem szeretek velük foglalkozni.
– Pedig biztosan érdemes lehet – mondta Szalóki mester. – Persze az a finom, illatos méz sem kutya!
– Az már igaz!
– És mennyiért adná kaptáranként?
Kovács gazda nem szólt azonnal. Úgy tett, parasztosan, csavaros eszével, mintha nagyon gondolkodna, aztán egy kis idő múlva megszólalt:
– Nézze, nekem van két lovam. Azokra a munka során elég sok patkó kell. Mit szólna hozzá? – tette fel a kérdés kezdetét – ha azt mondanám, kaptáranként megpatkolja az egyik loval. Majd a következő kaptár után a másik lovamat, aztán sorban a következő kettőt. Ez négy kaptár méh.
Szalóki mester itt gondba esett. De arra gondolt, mit jelent neki egy lovat megpatkolni? Rutinból szinte semmit és van egy kaptár méhe. Döntött és nyújtotta a kezét.
– Akkor, megegyeztünk! – kezet fogtak.
– Rendben! – mondta Kovács gazda. – Holnapután jövök, és mindjárt hozok két kaptárt. Legközelebb megint kettőt.
Így kezdődött Szalóki Sándor kovácsmester méhészkedése.
Kovács gazda szépen sorjában behordta mind a tíz kaptárt. Ott a kertben a kerítés mellé lerakott két hosszú gerendát, hogy a kaptárak ne a földre kerüljenek. Ezekre a gerendákra rakta sorjában a méhcsaládokat tartalmazó képtárakat. Mikor megvolt mind a tíz, távolabbról megnézte őket. Szépen mutattak és csodálatos érzés kerítette hatalmába, amint látta, hogy a kaptárak apró „ajtajain” ki- be járnak a méhek és elrepülnek valahova messzire, hogy virágport gyűjtsenek, melyből méz lesz. Az a sárga színű, finom, édes méz. Már érezte szájában, hogy ott a méz, az a méz, melyet az ő méhei gyűjtöttek össze, az ő örömére.
Kovács gazda pedig úgy három hetente megjelent egy olyan „bérpatkolásért”, melyet Szalóki Sándor kovácsmester egyre nagyobb igyekezettel és hálával végzett.
– Na, milyenek a méhek? – kérdezte egyik alkalommal.
– Nagyon rendesek, hordják a mézet!
– Mikor fog pörgetni? Látni kellene a mézet.
– Hamarosan! – mondta Szalóki mester, majd hozzátette: – Az első pergetésből adok majd egy üveg mézet.
– Az nagyon jó lesz – mondta Kovács gazda. – Az unokám szereti a mézes kalácsot, melyet a nagymama süt neki.
Így a méhészkedésről csak ennyi szót ejtettek, ment minden a maga útján. Pár nap múlva Héjas Pál, a baloldali szomszéd, szinte lóhalálában szaladt Szalóki mester műhelyébe. Feltartotta a kezét, hogy a mester hagyja abba az ülőn való kalapálást.
– Jöjjön gyorsan! – mondta idegesen Héjas szomszéd.
– Mi a baj? – kérdezte a kovács.
– Kirajzottak a méhek! Ott bonganak az utcán, az eperfán. A méhecskék röpködnek minden felé. – fejezte be egy kissé idegesen, mint aki fél a méhektől.
A kovács letette a kalapácsot és Héjas szomszéddal kimentek az utcára. Mindjárt a bejárati nagykapu melletti fára mutatott a szomszéd:
– Ott vannak! – mondta idegesen.
Valóban a nagy eperfa járdára kihajtott ágán csüngött a kirajzott méhsereg. Úgy nézett ki, mint egy nagy zsák, legalább is ezt a formát vették fel. A méhek egymás hegyén-hátán egy nagy fűzért alkottak. Valahol a boly közepén tartózkodott az öreg anyaméh, akit a kirajzáskor a kaptárban tartózkodó méhek egy része követett. Bent a fiatal anyaméh foglalta el a „méh trónt!”
– Mi lesz ezzel a sok méhecskével? – kérdezte izgatottan a szomszéd.
– Befogjuk! Maga maradjon itt! Ha jönnek az utcán, mondja, hogy kerüljék ki ezt a fát. Hozom a létrát meg a szakajtót.
Úgy is volt, Szalóki mester, aki lassan képzett méhésszé vált, tudta, hogy a méhek viselkedésében ez természetes dolog. Két királynő nem lehet egy kaptárban. Mint a mondásban, hogy két dudás nem fér meg egy csárdában.
Hozta a kétágú, szétnyitható létrát, meg egy nagy szakajtót, melyet a kenyérütésnél használtak, ez egy szalmából font kalap alakú kosár volt. Szalóki mester felmászott a létrára, a kirajzott méhek nagy fürtje alá tartotta a kast, és a faágat egy erős ütéssel kimozdította, a méhek pedig a kasba zuhantak, de az anyaméhhez való ragaszkodásuk egybe tartotta őket. Ezzel az ütéssel megalapozta egy újabb méhcsalád kialakulását.
Szalóki mester előkészített egy üres kaptárt, elhelyezte a kertben lerakott gerendák végében, mert a tíz család után már csak itt volt hely. Aztán felnyitotta a kaptár tetejét és a kosárból egy újabb nagy ütéssel belezúdította az eléggé megkergült méhek sokaságát.
A nagy igyekezet közepette a megdühödött méhek búgtak, zúgtak a feje körül és ebben a nagy kavalkádban az egyik feldühödött méh megcsípte Szalóki mester nyakát a jobb szeme irányába. Gondolta, reggelre majd feldagad a jobb szeme. Már kezdett is hozzászokni a látványhoz. Lefeküdt, álmában a méhekkel bajlódott, de azért aludt is egy kicsit.
Reggel amint felkelt és kiment a konyhába, a felesége mosolyogva fogadta.
– Mi történt veled?
– Megcsípett egy méhecske – mondta kissé közömbösen.
– De az este azt mondtad, hogy a jobb szemedre várható a daganat. Nézz a tükörbe! – utasította a mestert.
Ő pedig belenézett a tükörbe és meglepődve látta, hogy a bal szeme dagad meg alaposan, nem is látott vele semmit.
Aztán arra gondolt, hogy viccesek ezek a méhek, csípnek, ahol csak tudnak, de ha megnyugszanak, akkor finom mézet hordanak. Kiment a kertbe és megnézte az újabb kaptárt, de csak messziről és látta, hogy a nyitott kis kaptár ajtón röpködnek a méhek, ki és be.
Hozzászólások