Sokan hiszik azt tévesen,
hogy az öregkor hintaszék,
s a bennülőre édesen
naponta rákacsint az ég.
Istenem!
Hogyan mutassam meg nekik,
hisz minden élet egyetlen,
mitől kedvüket nem szegik,
hogy gyönyörű és kegyetlen!
Minden napja egy ajándék,
mondogattuk is hajdanán,
de most lüktet a halánték,
s testünk fáj sok-sok hajlatán.
Velünk fáznak a hajnalok,
sokunkat kikezd a magány,
gyógyszer kell, jelzik a bajok,
remény, segély cincog: – Talán!
Hogy vagy? Kérdik: – Egyre jobban!
Kevés a szánkon a panasz,
Szívünk néha rosszul dobban,
tudjuk már, erre nincs tapasz.
Néha nehéz a mozdulat,
s lekezel a szó, hogy „öreg”,
ki megtette már az Utat,
látja kereszten a szöget.
Sokan hiszik azt tévesen,
hogy az öregkor hintaszék,
s a bennülőre édesen
naponta rákacsint az ég.
Istenem!
Ha néha tükrödbe nézek,
a méz régi ízét érzem,
azok voltak édes évek,
néhány fillér volt a pénzem.
Régen elmúlt az az idő,
hogy mi voltunk az ifjúság.
Lassan őszből a tél kinő,
az álom mégsem hiúság.
Észre sem vette az ember,
eltelt az a sok évtized,
gondja, munkája volt tenger,
titkon várta, a sors fizet.
Az életben megtanultuk,
mi a munka és becsület,
tisztességet mindig tudtuk,
erre intett a feszület.
A kor vagy a kór teszi talán,
néha lelkünkre ül kétely,
merengünk otthonon, hazán,
s üres a gyógyszeres tégely.
Sokan hiszik azt tévesen,
hogy az öregkor hintaszék,
s a bennülőre édesen
naponta rákacsint az ég.
Istenem!
Hogyan mondjuk el mi nekik,
hogy szeressék az életet,
csak a szépet és jót teszik,
már megértik a lényeget.
A múltat is becsülni kell,
általa szép a ma s jövő,
hazugságot nem tűrni meg,
s az élet is nagy cselszövő.
Unokánk szemünkbe néz,
jó volna neki egy tanács,
mondjuk csak bátran, bár nehéz,
saját kéztől sül jó kalács.
Mi pedig, akik itt vagyunk,
töltsük boldogan a napot,
öröm szóljon, ne a bajunk,
hát mulassunk egy jó nagyot!
Ha majd eszedbe jut újra,
hogy fájó élet nem becses,
ha szívedet kétely fúrja,
ne hidd, hogy nem volt érdemes!
Hozzászólások