A fiatal anya, amikor először gondolt arra: – Még annyi dolgom van a világban! – alig észlelhetően, talán akkor kezdett el félni a haláltól.
Félni félt már, túl korán, és többet annál, mint ami elviselhető. Aztán többet annál is, mint amennyire a túléléshez szüksége lett volna, vagy a jó és szép élethez tapasztalatgyűjtés ürügyén dukálna. Ezért inkább a nem létezés aggasztotta. Az ő valamikori nem létezése, még pontosabban, az a fájdalom, a hiány, amit itt hagy a szeretteiben.
Átélte a nemléttel elmulasztott szeretet és figyelem pótolhatatlanságát, nagyon jól tudta, hogy milyen az. Most már azt is tudta, hogy a túlélés képességét csak folyamatos trenír mellett tudja fönntartani. Aggódása kezdete és folyamatos erősödése pontosan behatárolható időhöz, gyermekei születéséhez volt köthető. A „szükség van rám, még sokáig” meghatározás végtelenített értelmezését kóstolgatta belül. Lassan ugyan, de tudatosult benne, hogy mégsincs ez másként, egyszer menni kell. Ahogy váratlanul, szintén a kiszámíthatatlan halál korai jötte szembesítette azzal, hogy egyedül maradt a legszebb és életfogytig tartó hivatásban, gyermekei fölnevelésében.
Tehát elkezdett alkudozni az idővel.
– Ha én annyi, akkor ők még mindig csak annyi, ezért és legalább, míg az idősebbik nagykorú nem lesz, aztán…
Aztán lassan hozzászokott a minden „véges” fogalmához, és a rendszeres számolgatások, az idő előrehaladtával egyre merészebben emelte a tétet, tolta fölfelé a neki kimért évek számát. Az örök élet, feltámadás, lélekvándorlás misztériuma, pontosan a „minden véges” értelmezéséből levezetve megnyugtatta.
– Egyébként is, miért ne higgyem? Annyiszor van dezsavű érzésem – itt már egyszer, és ezt, és vele, vagy valakivel, de igen, igen már átéltem – kapaszkodott minden zsigerével e megtapasztalásokba. Bármennyire földhöz ragadt realista is volt, spirituális lélekhalmazzá olvadt, ha ezt hinni kellett. Mert hinni akarta.
Egy késő őszi este színházi előadáson volt szűk baráti társaságával. Gogol Éjjeli menedékhely című drámája volt színen. Már nem először látta, de az évek múltával mindig akadt benne valami fölfedezni való, egy újraértékelhető gondolat, ami korábban elkerülte a figyelmét. Beleérett minden részletébe. Egy jelenet azonban folyamatosan elkísérte addigi életét. Ebben, a tolvaj Vaszka teszi föl a kérdést Lukának:
– Van-e Isten? – Mire ő, csöndesen: – Hát, ha hiszed, van, ha nem hiszed, akkor nincs.
E rövid disputa csengett a fülében nap, mint nap. Az isteni létezés e csupasz és ellentmondásosnak tűnő, mégis végtelenül egyszerű értelmezése. Ez az emberi elme képességeit filozofikus magasságokba emelő egyértelműsítő tény, ami szinte teljesen megtöltötte útitarisznyáját.
– Két különböző létforma – engedte útjára egész testében a hallottakat újra.
– Igaz, mert az életünket így is, úgy is leélhetjük, és még azt sem jelenthetjük ki, hogy aki hisz, annak könnyebb. Pontosabb a megfogalmazás, ha azt mondom, hogy más. A gyengébb természetűek, a naponta vétkezők egyetlen menedéke, túlélési esélye. Az eltévedt bárányoké, akikért naponta útra kel a pásztor, az utolsó pillanatokban is igyekszik hazaterelni őket, s a megérkezésük ünnep. A boldogoké, a bánatosoké, a szegényeké és a gazdagoké, pártoskodóké és a békeszeretőké. Mert mindenkinek a rendelkezésére áll. Tehát az enyém is – így fejtette tovább következtetéseit.
– Választás kérdése – gondolta egészen határozottan. – A viharban egyedül vágok neki az útnak, vagy elfogadom, hogy pár órát, vagy egy napot ugyan kések, de betérek a menedékházba, ahol az ablakban a gyertya világító fénye hívogat, s az egyszerű lakban békesség, szeretet és útbaigazítás fogad – és itt ismét egy kis szünetet tartott előkéredzkedő okfejtéseiben.
– Átvészelni, megerősödni, nekiindulni, másik, új, jó és még jobb utat keresni minden látogatás alkalmával. Ha szükség van rá. Igen. Ez az üzenet. Ez a lényeg. Erre hív engem is a hit testem templomában.
A művészetek, a szépség minden megformálása lenyűgözte. Főként a klasszikusokat szerette, s ha kiállításokon járt, szinte lerogyasztották a látottak egy székre. Erőt kellett gyűjtenie, föl kellett készülnie a látottak befogadására. Megmagyarázhatatlan vonzalom, csodálattal vegyes áhítat, ami hatalmába kerítette ilyenkor. Magányt szeretett ezen alkalmakkor maga körül. Hadd fusson át rajta minden apró részlet, tekintet, illat, a nyitott ablakon beszűrődő élethangok, ami alkotóját körülvehette akkor, ott ecsettel a kezében. Ez is misztérium, és kapaszkodó volt számára élete sok nehéz pillanatában. Csukott szemmel gyakran idézte föl ezen átélt, megtapasztalt, földöntúli élményeket.
Bizonyságképpen ott voltak számára a Munkácsy enteriőrök. Annyira vonzották, borzongató otthonossággal mozogtak érzékei e harmonikus, melegen dús, néhol diszkréten fülledt, itt-ott, érzékeny, hangsúlyos helyeken fehéret villantó, markáns színvilágban. Másutt az ecset, a festék méla szomorúsága, a tapintható csend hervadt illata volt az övé, aztán viharokban ébredt magára. Így érthető, hogy erősen elképzelhetőnek tartotta, hogy valamikor, előző életei valamelyikében ott, abban az időben is létezett, mint tisztes kispolgárlány. Ez néha olyan erős jeleket produkált a testén, hogy fizikális érzék közelségbe került egy függöny vagy egy ruha lebomló fodrának finom selymével. Volt, hogy a fölfestett bánat úgy futott végig a gerincén, egészen a születés helye színéig érve, mint egy összeránduló fájdalom, ami furcsa pillanatokra megállította. Néha látta magát, ahogy könyvvel a kezében, szerelmeket szövögetve ül a kertre nyíló veranda fölé bomló rózsaillat alatt, és várt. Olyan patyolat tisztán és elrévedőn. Úgy képzelte, hogy minden életében, ezen az időbeni síkon, ebben a megfogalmazhatatlan várakozási állapotban, a vágyakozások e hatalmas, körteformájú varázskosarában tartották a legszebb pózban. Mint amikor megfeszül a rügy a májusi eső és a nap ölelésében, hogy bimbó létéből kipattanjon végre, és megmutassa a kíváncsi világnak káprázatos virágát, szirmai gyönyörűségét. De legalább egy valakinek, vagy egy valaminek kinyílhasson: a szerelemnek. Úgy vélte, ez az életkor a szűzen fogant világ esszenciális, emberi érzékekkel is befogható ragyogása, manifesztuma. Fokozhatatlan. Amíg ki nem fosztják, le nem szakítják durván Istennel egyeztetett idő előtt.
A tizenegy évvel idősebb fiú, az első, nagy szerelem, intenzív és mozgalmas világot hozott addigi megszokott napjai helyébe. Teret kapott és kiteljesedhetett művészi vénája. Volt, hogy a fiú épp rajzolt, tervezett, míg ő késő estékbe nyúlóan festett. Más alkalommal, közösen a gipsz negatív készítésének fortélyait gyakorolva bontották ki a lány saját agyag Dávidjának fejformáját. Ez az első alkotása tagadhatatlanul és erősen emlékeztetett szerelme szép, markáns vonásaira. A nagy, világító (kék) szemek, szépen formált telt, érzéki ajkak, melyek hófehér, szabályos fogsort takartak, egészen jól sikerült. Olyanná formázták az érzelmek, mint egy görög isten. Az ilyen munkák kiszívták minden erejét, s kábultan, ruhástól dőlt az ágyába, és mozdulatlanul aludt reggelig. Az égve maradt villany reggelre elhalványodó fénye jelezte, hogy a kis szoba lakója ismét sokáig fönt volt.
A gipsz szobor élete azonban hosszabb lett, mint kettejük viharos kapcsolata. A fiatal lány különös világba csöppent, valamibe, ami addig kívül volt saját komfortzónáján. Valami kábító érzéshalmazt hozott, ami kizökkentette a kiszámíthatóság, kiegyensúlyozottság és az addig megszokott és kordában tartott álmok, rendszerek biztonságos közegéből. De amíg szeretett, nem érezte ezek hiányát. Sőt, mint aki hozzászokott ehhez az illuzórikus droghoz, már nem tudott, és nem is akart másként létezni. Amikor aztán a fiú szó nélkül eltűnt, a szakításba, ebbe az erős és hírtelen drogelvonásba szinte belepusztult. Mint aki körül fölégett minden. Megsemmisült. Egyénisége egy része már kapcsolatuk elején föloldódott, eltűnt a fiúban, és megszűnt önálló akarattal, döntéshozatallal bírni. Ez a rész, amit kiszakítottak belőle, az egyedül-félig csak a világban, a világgal szemben döbbenetes fájdalma csontig csupaszította róla az élni vágyást, s egészen az éjszakai peron magányáig vonszolta. Megszaggatta, megcibálta, csípte, rúgta, harapta, aztán a közeledő robaj, a siketítő vonatfütty, és nagyapja két pofonja visszarántotta az életbe. Hogy sok volt, van és lesz is még, amit el kell viselni, és talpra kell állni. Az öregek bölcsessége.
„..Megszokott, oly drága illatok ölelték vállam,
újra terült a kis asztal csöndes kínálással,
puha kenyér, kávé, vagy tej, mindegy volt talán,
s a széken, szokott helyemen ülve az otthon megtalált.
Belül keservest sajgott a még először érthetetlen,
hogy „én miért, és ő miért nem”, megértem ma már.
Kísérőm lett az erős vágyból születő bátorság, ami belépett,
s a két pofon, ami visszahozott, és megvédett.
Csak az ifjú-gyermeklány búcsúja volt sokáig panaszos.
Babámat, az alvóst még betakartam, legalább ő ne fázzon,
míg sarlós éjszakai holdanyám, a Boldogasszony
két holdsugarával megértőn s gyöngéden átkarolt.
Így aludtam el.”
(id.: Változások – Búcsú a gyermekkortól)
Egy év, s az új tavasz kitörölte a sebeket. Mikor a fiú visszatért volna hozzá, egészséges életösztöne már kitörölte őt a szívéből, s már nem lelte föl benne az akkori dávidvonásokat.
„…Értem jöttél egyszer, sokszor,
ujjaim közt foszlányokat,
múltunk romjait kerested,
s a kurta „nem” téged roncsolt.
Míg én könnyedén fölálltam,
terhek nélkül vitt a tavasz,
nem is értem, hová lettél,
szívemben sebed nyomára
nem leltem, nem leltem.”
(id.: Nem is értem)
Nem írom le, mit szeretne még, és hogy meddig. De már tudja, hogy az ember, jó esetben rájön, hogy a szimplán önmagáért küzdés egyébként is parttalan. Mert amikor már minden megvan, amikor már nem lehet fokozni, akkor előkerül a nem szebb, a nem jobb, a nem több, vagy tökéletesebb, hanem, csupán egy kicsit más kielégíthetetlen, csöpögős ópiuma. Végül pedig az önzés boldogtalan ronccsá facsarja az életet. Persze, van, aki ezt másként látja, éli át. Őt másmilyennek teremtették. Szerencsére nem vagyunk egyformák.
Tehát az alkudozás még tart. Mindig vannak előtte újabb, távolibb és egyre merészebb álmok. Születik egy új élet, és kezdődik minden elölről. S miközben fogy az értük és velük tölthető erő és idő, mint a ritka, nemes drágakőnek, úgy nő az értéke is azoknak.
Hozzászólások