Bakonyi település, ahol felnőttem.
A központban laktunk, a Rákóczi téren, Reguly Antal, a finnugor nyelvkutató szülőházával közös udvarban. Ma tájmúzeum, korabeli mesterségek háza, foglalkoztató, és Reguly Antal emlékház van a helyén. Munkásságát, elhivatottságát, küzdelmeit értékelve, de a finnugor nyelvrokonságot vitatva, költözésem óta többször is meglátogattam Zircet. Körbejártam azokat a helyeket, ahol éltem, ahol sokat sírtam és nevettem, azaz gyermekkorom színteréül szolgáltak. Igényes, szépen berendezett, izgalmas hellyé varázsolták a hozzáértő kezek.
Az én kis ágyam helyén, utolsó ott jártunkkor, egy szép szövőszék volt beszédes csöndességben. Jó volt látni. És mégis, már minden idegen.
Áldásos módon, minden fontos létesítmény a közelünkben volt. Mozi, kultúrház, nyugdíjas klub, iskolák, boltok, rendőrség…, és hát a település életét évszázadokon keresztül meghatározó ciszterci apátság épületegyüttese. Utóbbi szinte a második otthonom volt.
Az első cisztereket II. Géza királyunk (1130–1162) hívta be, a Heiligenkreuz-i (hejligenkrajci) szerzetesekkel. Legnagyobb pártfogójuk III. Béla király (1148–1196) volt, aki Egerben, Szentgotthárdon és Zircen adományozott birtokokat monostoralapításhoz.
A legjelentősebb francia, Szent Bernáti tanításokat követő Clairvaux-i (klervó-i) területről érkező szerzeteseknek a bakonyi királyi erdőispánság területét adományozta a zirci apátság alapításához. E helyen, 1060-ban már volt egy királyi udvartartás, kis templommal. Itt halt meg I. András, akit aztán az általa alapított Tihanyi apátságban temettek el. A monostor a török hódoltság 150 éve alatt elpusztult. Maradványait lebontották, és köveit felhasználva Heinrichau apátja építteti újjá, aki német telepeseket hoz magával. 1752-ben Padányi Bíró Márton veszprémi püspök nagy ünnepség keretében szenteli föl a kor ízlését követő, barokk stílusban megépült új templomot. A valamikori, tőle keletebbre álló, régi emlékét őrzi egy pillérköteg, ami mellett valamikor én is, és ma is naponta sétálnak el a járókelők, néha észre sem véve kortalan, szótlan szépségét. Egészen 1814-ig heinrichaui irányítás alatt állt, majd az utolsó apát halála után, I. Ferenc, Dréta Antal perjel személyében kinevezi Zirc első saját apátját. Az elvárásoknak eleget téve egyben átvállalják a feloszlatott jezsuita rend gimnáziumainak fenntartását is. A feladathoz igazodva bővül az apátság a teljes nyugati szárnnyal, a könyvtárral, felette a toronnyal. 1911-ben Békefi Remit apát felfrissíti, és szorgalmazza a hajdani szerzetesi élet hagyományaihoz való visszatérést, és a fővárosban, Budán is gimnáziumot alapít. Zirc lesz a magyarországi ciszterek központja, elindul a novíciusképzés, teológiai főiskolát indítanak, helyet kap az épületben a könyvtár, a levéltár és a központi hivatal. Az országban több helyen új gimnáziumokat építenek, és mindennek anyagi hátterét, a rend mintaszerűen működtetett előszállási uradalma teremti meg.
1945 után a ciszterekre is nehéz idők vártak. Minden vagyonukat, kárpótlás nélkül államosították, a szerzeteseket meghurcolták, megkínozták, munkatáborokba vitték vagy börtönre ítélték, ellehetetlenítve ezzel a rend működését. Az apátság teljes épületét át kellett adniuk a hatalomnak. A rend tagjainak legtöbbje munkanélküli lett és szállástalan. Sokan elhagyták az országot.
A totális diktatúra azonban nem tudta elvenni teljesen a hely eredeti funkcióját. Épületeiben továbbra is oktatás folyt, tanárok lakták, és kulturális rendezvények helyszínéül szolgált. De a keresztény értékek helyett a marxista ideológia szellemében. 1972-ben itt kapott helyet a Bakonyi Természettudományi Múzeum. A finnugor nyelvkutatóról, Reguly Antalról nevezték el a múzeumkönyvtárat, ami ritkaságaival, szépségével, különleges stukkóival ma is sok látogatót vonz.
1989-ben a Zirci apátság ismét államilag elismert intézmény lett, és 2013 májusában ünnepélyes keretek között fejeződött be a teljes felújítása.
És ennek a gyönyörű, hányatott sorsú épületnek a földszintjén volt az én néhai óvodám. Az oldalsó épületben az iskolai és napközis étkezde, keleti, utcafronti oldalával szemben pedig a gimnázium. Középen rózsákkal teleültetett park díszlett hajdanán, széles murvás út fogta körbe, s a míves, kovácsoltvas bejárati kapuhoz közel állt egy öreg szederfa, vaskos ágakkal. Szívesen fölmásztunk rá, sok apró gyereket elbírt, ha már a földön elfogyott a finom csemege. A miénk volt. Mi nem tudtuk, hogy valakiktől elvették, hogy milyen szomorú sorsok titkát őrzik a falak. Mi csak folytattuk, életben tartottuk, és szerettük ezt a helyet a magunk módján. Így is lehetett menteni. Mert szerettünk játszani az apátság udvarán.
Emlékszem, egy alkalommal a doktorné ott sétáltatta a tacskókutyáját, és én nagy bátran odamentem, és megsimogattam, a méretét tekintve hozzám közel álló jószágot. A tacsi nézett egy darabig, aztán váratlanul ráharapott a csuklómra. De úgy, istenigazából, és hiába kiabáltam, nem tudtam lerázni a kezemről. Lóhalálában érkezett a gazdája, leparancsolta rólam a kutyáját, és rögtön fölvitt a lakásukba. Orvoshoz illőn, egy kisebb rendelőjük volt otthon, és a fertőtlenítések után kaptam egy tetanuszt. Egy biztos, éreztem már magam jobban is. A doktorné nagyon kedves volt, hazakísért, ami nagyjából száz métert jelentett, és sűrűn elnézést kért a nagymamától. Aztán pár nappal később, vigasz ágon megkaptuk a doktorék használt Munkácsy tévéjét. Egy televízió egy kutyaharapásért. Nem is olyan rossz, gondoltam rá mindig így, bár ezt senki nem erősítette meg nekem. Mindegy volt, ez engem nem is nagyon érdekelt. Nekünk volt hát az udvarban először tévénk. Téli estéken, hat óra után lehetett csak begyújtani a szobában. Ennek egyszerű oka volt, a fűrészporos kályha melegének ki kellett tartania ágyba bújásig. Aztán megérkeztek a szomszédok. Később, ahogy elszaporodtak a tévékészülékek, hála isten elmaradtak a vendégeink is. Amikor aztán a Munkácsy végleg elhallgatott, annak ellenére, hogy nagypapa szorgalmasan püfölte a tetejét, mi is vettünk egy új Dunát. Minőségi változás. A Tenkes kapitány és a Futrinka utca teljes stábja beköltözött hát az életembe.
Két idős hölgy maradt rendszeres látogatónk. Téli estéken hírekkel kezdődött az este, izzott a fűrészporos kályha, és nagypapa mindig a díványon feküdt. Nagymama, a szomszéd Horváth néni és Kati néni pedig egy-egy széken ült a kályha körül, én pedig az ágyamon kucorogtam. Előbb, utóbb aztán mindenki elaludt, nagypapa horkolt, és a nagyothalló alvók társaságában teltek az órák. Amikor a fűrészpor végre nem izzott már, és hűvösödött a szoba, mindenki megébredt, és hazaindult. Később Horváth néni meghalt, elment a sokat emlegetett, háborúban elesett férje után. Tőle sok könyvet kaptam kölcsön, mert otthon gyorsan elfogytak az olvasnivalók. Kati nénit elvitték egy otthonba, és pár hónap múlva ő is meghalt. Nem bírta a bezártságot. Egyszer, talán négyéves lehettem, elvitt a templomba. Arra emlékszem, hogy sötét és nagyon nagy volt, én pedig nagyon kicsi, és féltem.
Gimnazista koromban derült ki, hogy a KISZ helyi szervezeti irodája is az apátság másik oldalszárnyában, leghátul, a turistaszálló után kapott egy helyiséget. Ezt onnan tudhatom, hogy jómagam, aki az iskolai újság szerkesztője voltam, szólamvezető, kórustag és szólista, versenyek, rendezvények aktív résztvevője, szellemi és kulturális téren megfelelő kvalitásúnak bizonyultam ahhoz, hogy ifjúsági vezető lehessek. A megbeszélésekről azonban rendszeresen elkéstem, vagy elfelejtettem elmenni. A munkámmal sem voltak igazán megelégedve, a vádirat szerint nem fektettem elég hangsúlyt a közösségi szellem és összetartás elemi oktatására. Ez bizony szóról szóra igaz volt az ő szemszögükből. Viszont a rám bízott kisiskolások velem rótták a közeli erdőket, dombokat, réteket télen, nyáron, és imádták. Egy-két szülő nehezményezte ugyan, hogy néha elég koszosan térnek haza a gyerekek, de megérte vállalni a kockázatot. Következmények nélkül azonban nem maradhattak ezek a kilengések. Közösségnevelő munkám hiányosságai és a panaszok okán gyorsan megvonták tőlem a bizalmat, és véget ért ifi vezetői karrierem.
Akkoriban Zircen, a Bakony fővárosában, 400 méter tengerszint feletti magasságban minden télen sok hó esett. Nagyon sok. Volt olyan reggel, hogy nagypapa az ablakon mászott ki, hogy elhányja a havat az ajtó elől. Ilyen ébredésekkor kis ideig reménykedtem, hogy aznap nem kell iskolába mennem, ami egyébként komoly, fölfelé kerekítéssel is 50 méter távolságra volt tőlünk. A kitartó munka eredményeként azonban elindulhattam azon a hófolyosón, aminek magasságán át se láttam, de elvezetett a nagykapuig. Kívül már munkagépek szorgoskodtak, meg az utcafronti szomszédok. Szép volt és nagyon hideg. A víz is. Gyakran lejátszódott az imitált fogmosás esete, és az arcom is csak úgy tessék-lássék kapott ilyenkor egy kis vizet, mert szinte ráfagyott.
Emlékeimben úgy maradt meg, hogy gyerekkoromban itt minden karácsony hófehér volt.
Talán elsős gimnazisták lehettünk, és mi, a helybéli diákok megbeszéltük, hogy elmegyünk közösen az éjféli misére. Nem jártunk templomba, nem is nagyon volt ajánlott abban az időben, de jó ötletnek tűnt. Nem voltam biztos benne, hogy nevelő nagymamám elenged, hisz nagypapa párttag volt, vörös csillaggal kitüntetett pékmester. Mindenesetre egy próbát megért, megkérdeztem. Ugyan erősen meglepődtek, de nem mondtak nemet.
Igazi dermesztő hideget hozott a Szenteste. Lassan mindenki megérkezett a régi általános iskolánk elé, ahova a gyülekezőt megbeszéltük. Tizenöt-tizenhat évesek voltunk és jókedvűek. Csúszkáltunk, hógolyóztunk, a leheletünk és harsogó nevetésünk betöltötte a teret, amikor megszólalt az apátsági harang. Ekkor, valamelyik fiú előkapott egy laposüveget a kabátja belső zsebéből.
– Gyerekek, e nélkül nem indulhatunk el! – mosolygott sokatmondón, és elsőként húzta meg a pálinkát.
Gyorsan körbejárt, aztán hozzám is elért. Nem volt idő gondolkodni, hajtás, aztán belém szorult a szufla, és rettenetesen elkezdtem köhögni.
– Húúú, mi a bánat ez?
– Alkalomhoz illőn fenyőőpálinkaaa! – vágták rá szinte egyszerre, majd dülöngélve a nevetéstől futás át az úttesten, két perc, s már a templomnál voltunk. Meglepetésünkre zsúfolásig megtelt, így hátul, a fejek fölött próbáltam valamit látni is a miséből. Mellettünk két idősebb férfi súgott össze.
– Láttad, megérkezett a pártbizottság krémje. Ott ülnek az első sorokban. Ha áldozni is mernek, akkor sokat kellett a gyóntatószékben ülniük! – keserű volt a mosolyuk.
Én annyit éreztem az egészből, hogy nagyon sokan vagyunk. Sokan, együtt, és képesek vagyunk majd két órán át önként elviselni a mínusz fokokat. Ez mégiscsak nagydolog. Hallottam az ismerősen csilingelő karácsonyi énekeket, a Mennyből az angyalt, a Pásztorok, pásztorokat, a csengettyűt, az imádságokat. Aztán, amikor már nagyon fáztam, eszembe jutott a Luca széke is, és arra gondoltam, ha ráállhatnék, vajon tényleg láthatnám-e, a boszorkányokat? Megmosolyogtatott a képzelt látvány, néhányan esélyesként jelentek meg a szemem előtt, meg az is, hogy milyen jól melegít belül az az egy korty gin. Véget ért a mise, az orgona hangja kikísérte a hívőket, és a nem hívőket is, és mi, páran, akik még ott maradtunk összefagyva hazaindultunk.
Érdekes módon, nem emlékszem, mi történt ezután. Szóltunk-e, egymáshoz, vagy csak hallgattuk némán, hogyan ropog a hó a talpunk alatt? Nem tudom. És ez sokáig bosszantott. Miért nem emlékszem. Aztán ilyen sok év távlatából arra jutottam, hogy talán akkor, ott, a felnőtté válás, az eszmélések zsúfolt előszobájában, az első, fenyőpálinkával felköszöntött éjféli misénken néhányunkkal történt valami. Valami, amit akkor még nem igazán tudtunk megfogalmazni. Nem tudtunk, mert nem voltak rá szavaink. Mert azokhoz a szavakhoz még nem voltak gondolataink. Talán, mert a sok ismeretlenesek világában ott, azon a dermesztően hideg éjszakán először csendesedtünk el az Egy ismeretlen misztériuma előtt.
A kandeláberek fényénél összesűrűsödtek a hópelyhek, s a kapu közelében álló öreg szederfa földig érő ágai méltósággal viselték szikrázóan fehér hóbundájukat.
Hozzászólások