Napfényes, csöndes délelőtt volt, a templomtorony árnyéka lassan kúszott keresztül a szobán. Amikor aztán delet harangoztak, Vilmácska a padlóra vetette magát, és krétával vékony csíkot húzott az árnyék csúcsához. – Lesz napórám! – Vilmácska fölkuncogott, a torony árnyéka pedig megfontoltan kúszott tovább. A lány visszafojtotta lélegzetét, kezében szorongatta a krétát, és egy órakor még éppen húzni tudott egy újabb vonást a szekrény oldalára, mielőtt az árnyék kihátrált volna az ablakon.
Másnap reggel a nappal együtt kelt, bár igazából már hajnal óta csak forgolódott a fekhelyén. De, jaj, az árnyék csak háromnegyed tízkor surrant be a balkon felől, de ki akarná följegyezni ezt a lehetetlen időpontot. Vilmácska kezébe kapta az órát, a padlóra hasalt, úgy figyelte az idő múlását. Amikor a mutatók összeborultak a tízesen, meghúzta a délelőtt felezővonalát, és elégedett volt. Már majdnem boldog. A tizenegy aztán már gyerekjáték volt. – Van napórám! – állapította meg Vilmácska, és visszapakolta a krétát a fiókba, az órát pedig a szekrény tetejére, középre.
Szigormami rosszalló szemekkel lépett a lány balkonszobájába, aztán szótlanul kifordult belőle, majd egy felmosóronggyal tért vissza, és feltörölte a krétacsíkokat. Vilmácska kiáltotta volna, hogy – A napórám! –, de a mostoha szeme csendet parancsolt.
Délután meglátogatta Vilmácskát a barátnője. Markát összezárta, mint aki titkot őriz, aztán lassan kinyitotta, az apró gyermektenyéren „egészen igazi” cserépházikó emelte büszkén tornyos fejét, piros tetőit. – Neked hoztam, voltunk az Adrián, tudod! Ott ilyenek a házak, a faluk – és kirakta a zsebében rejtőző többi halászházat és világítótornyot, apró palotát, karcsú templomot. Játszottak napnyugtáig, akkor a barátnő kendőbe kötötte cserépvárosát, és szaladt haza. Vilmácska körülnézett a szobában, és az ajándékházat az ágy lába mögé rejtette.
Másnap előkereste megtakarított pénzét, és elment a Fóka bácsi üzletébe: – Egy várost keresek, igazi kőházakból – nehezen nyögte el kívánságát, pedig egy napig formázta magában a szavakat. Fóka bácsi megtapogatta lecsüngő bajuszát, amelyről a nevét kapta, és kópésan nézett a kislányra. Körülményesen kitárta az egyik faliszekrényt, és egyenként Vilmácska elé hordta a benne lakó házikókat, egészen olyanokat, mint amilyeneket a barátnő hozott, meg másmilyeneket. Volt ház, amelyikben este volt, és az ablakból kipislogott a szobák lámpafénye, volt ház, amelyiknek füst bodorodott a kéményén. És volt, amelyik magas sziklán állt, a sziklába lépcsőket vágtak, és a lépcsők a mélybe vezettek. – Talán a tengerhez? – és Vilmácskának a dalmát tengerpart jutott eszébe.
–Tengert tetszik tudni adni hozzá? – kérdezte félve, hogy kineveti a Fóka bácsi. – Tengert nem tartunk – mosolygott a boltos a bajusza alól –, de tavat igen. – A tavon kacsák úsztak, egy csónakból pedig kalapos legény horgászott. De Vilmácska eltolta a tavat. – Én tengert kérek. – Aztán mégis utánanyúlt: – Amíg nincs tenger, ez is jó lesz. – Négy kerámiaházat vett, körbe állította, így szép falut alkottak, aztán sorba próbálta, ez így tengerpart volt. Fóka bácsi vattába csomagolta a házakat, és Vilmácska már rohant is haza.
Úgy rendezte el kicsi faluját, hogy az ágyából rálásson. A sziklán álló lépcsős házat a szekrény tetejére ügyeskedte fel, az óra mellé, a cserépfogadót az asztal és a szék kereszteződésénél helyezte el, hogy az utazók könnyen megtalálják, a karcsú tornyú templomot az ablak sarkába állította, a kicsi kápolnácska így nappal szembenézhetett a főtér kéttornyú templomával. A negyediknek olyan helyet keresett, hogy a tér gömbölyűfejű lámpája a függöny résein keresztül egész éjjel megvilágítsa.
Ha éjszaka fölébredt, hallgatta a tengerparton a hullámok loccsanását, a csilingelő harangot a tornyocskában, a fogadóban a vendégek vidám kurjongatását, meg a csöndet a hallgatag negyedik házban. Vilmácska ebben a negyedikben szeretett lakni. Ha felébredt, ebbe nyitott be gondolatban, ennek az ablakán könyökölt ki éjjelente, és innen nézte a teliholdat. Aztán megnyugodva aludt el. Reggel vidáman ébredt, elgondolt és valóságos álmát már mesélte volna Szigormaminak, de ő összegyűjtötte homlokráncait, Vilmácska kezébe somszörpös kenyeret nyomott (mindig somszörpöset!), elfordult, és nagy zörömböléssel mosogatni kezdett a konyhában. Vilmácska sóhajtozva rágta a kenyeret, aztán visszavonult a szobába, de nem mesélt semmit a házainak, akik benne éltek, talán azt se tudták, van somszörp a világon.
Szigormami másnap ráröffent Vilmácskára: – Ne hagyd széjjel a vackaidat a földön, mert összetaposom. És különben is, egy ilyen nagylány miért játszik ilyen ostobaságokat! – és Vilmácska halk sóhaj kíséretében négyházas faluját felpakolta a szekrény tetejére. – Az onnan leesik – csattant a kifogás, Vilmácska leszedte házait, és az ágy sarka mögé rejtette. Szigormami akkor már becsapta maga mögött az ajtót. Éjszakára azért a házak mind visszakerültek a helyükre, felkeléskor pedig gazdájuk megint a sarokba terelte őket.
Egy reggel Vilmácska sokáig rágcsálta a somszörpös kenyeret, Szigormami a szobájába tuszkolta, hogy feltörölhesse a konyhát. Vilmácska az ablakba tette a kistányért, amelyen a kenyér várta gazdája harapásait. A nyitott ablakon át egy darázs döngött be a szobába, és megpihent a kenyér héján. Vilmácska éppen új rendbe állította faluját a balkonszobában. A halk döngicsélés eljutott a füléhez. Hamarosan a hang gazdáját is meglelte a kenyéren. Mozdulatlanul nézte a fekete-sárga csíkos légi lovagot, aki megszimatolta, aztán megkóstolta a somszörpöt, darázsnak való apró falatokat kerítve el belőle magának. Felemelte fejét, Vilmácskára nézett, és mintha kérdezte volna: – Nekem tetted ide ezt a darázscsemegét? – Vilmácska pontosan értette a néma kérdést, nem mozdult, de még lélegzetet is csak óvatosan vett. A darázs zümmögött a maga nyelvén, aztán tett egy tiszteletkört a tányér fölött, és a tengerparti lépcsős házikó teraszára telepedett. Rendbe szedte csápjait, füléről (ha ugyan van füle a darázsnak?) letisztogatta a somszörp maradékát, és jól érezte magát. Aztán szárnyra kelt, és kiröppent a nyitott ablakon át a fénybe. Vilmácska ujjongani szeretett volna, pedig szólni se mert.
Másnap reggel a darázs újra megjelent, tányér és kenyér ma nem volt, ezért leült a házikó teraszára, és nézte Vilmácskát. A kislány tétovázott, aztán kióvatoskodott a konyhába, egy kanalat megmerített a somszörpös üvegben, és a házikó közelébe tette. A darázs végigszimatolta a kanalat, aztán Vilmácska felé tett egy kört, és leült az ablakpárkányra. – Én tőlem minden nap eljöhetsz. – szólalt meg a kislány váratlanul, és maga is meglepődött. – Nem foglak bántani, ha te se bántasz. – A darázs jelezte, hogy ő bizony nem bánt senkit, és nem a somszörp miatt jön, hanem kizárólag Vilmácska kedvéért. Végül néhány tétova mozdulatot tett, és a lány keze fejére araszolt. Vilmácska enyhén megborzongott, talán a csiklandozástól, talán a félelemtől. Aztán csak nézte a félelmetes hírű, de oly barátságos vendéget. Másnap cseppentett a somszörpből a lépcsős ház teraszára, a reggeli látogató azonnal megérezte a már ismert illatot, ráröppent a falatnyi ennivalóra, és nem is mozdult el onnan, amíg a reggelit el nem takarította. A lány türelmesen megvárta, aztán óvatosan a darázs felé nyújtotta mutatóujját.
Aznap Vilmácska újabb négy cserépházat vásárolt: egy kupolásat, két piros téglásat, meg egy parti őrtoronyfélét. A tavacskát pedig kijelölte a darázs étkezőtányérjának. A tarka szőnyegek rétek voltak, a bútorok égbe szökő hegyek, a szekrény alja barlangként ásított. Közöttük bújt meg és kukkantott elő a négy új ház, köszöngetve a négy „öreg cserépnek”. Harmadik reggel a darázs már Vilmácska keze fején kívánt jó reggelt, utána közelítette csak meg a tavacskát. És beszélgettek nagy bizalmasan, Vilmácska szavaira a darázs föl-fölemelte a fejét, és kezét-lábát összedörzsölgette.
Szigormami lökte be váratlanul az ajtót, arca haragra torzult, kezét a háta mögött tartotta: – Már megint itt van ez a dög?! – sziszegte, előkapta rejtegetett légycsapóját, és kétszer is a darázs felé sújtott vele. A kerámiató a földre zuhant és összetört, a darázs még kettőt rángatózott.
– A darazsam! – sikoltotta Vilmácska, a földre térdelt, mintha testével védené szállongó barátját az ütlegeléstől. És sírt keservesen, és könnyei a darázsra hullottak.
– Megcsípett, megmart, drágám? – ölelte át a kislány fejét Szigormami széles mozdulatokkal, és ringatni kezdte, mint egy pólyás babát, ahogyan még sose tette. – Undok dögök ezek – és még rá is mosolygott Vilmácskára.
– Szerettem… nem csípett meg… nem undok dög… – hüppögött a kislány, és semmi jelét nem mutatta, hogy felkeljen a földről. A szétszakított darázstestet csak nézte, miközben szemét elfutotta a könny. Mostohaanyja fölrántotta a földről: – Bizony undok dög! – és Vilmácska már azt se tudta, kinek szól a csúnya szitokszó. – Szóval nem csípett meg… akkor szerencséd van!
– Nincs szerencsém… – suttogta-hüppögte Vilmácska.
–Ne szájaskodj, inkább mosd meg az arcod, csupa nyálas vagy! – és Vilmácskát a fürdőszoba felé taszigálta. Mire a kislány megmosta könnyes szemét, és ivott egy korty vizet a mai somszörp-reggelire, az asszony eltakarította a darazsat, becsukta az ablakot, és sebtében kosárba szedte a cserépházakat is: – Ezeket tüntesd el innen – és a kosarat a kislány keze ügyébe lökte. – Vidd vissza a barátnődnek, mit henceg a tengeri ajándékaival!
Vilmácska lenézett a padlóra, ahol az előbb még a darázs döngicsélt neki reggeli muzsikát, most apró, nedves folt barnállott, néhány napja pedig éppen a delet jelölte egy fehér krétavonás. Fölemelte a kosarat és nehéznek érezte, nagyon nehéznek, a cserépházak pedig fülsértően csörögtek benne. Kendőt dobott a kosárra, hogy ne is lássa az olyan gyorsan elveszett balkonország maradékait. És ment, ment, megállás nélkül a szomszéd tér sarkáig, ahol a barátnő lakott. Egyik kezében a kosarat vitte, a másikban az ajándékházacskát, amit kapott, amihez hozzávásárolta a többit. A barátnő örült, amint meglátta Vilmácskát, aztán meghökkent, amint ajándékát a barátnői kéz visszanyújtotta feléje.
– Nem engedi… – sóhajtotta, de nem mondta, ki és mit nem enged. Aztán a kosárról levette a kendőt, a barátnő nagy szemeket meresztett, de ez nem az öröm pillantása volt. – Ezeket sem… legyen a tied. – A kosarat letette Vilmácska az előszoba küszöbére. A barátnő zavarban volt, szemét végigfuttatta a tornyokon és a halászházakon, a maga cserépvárosában mintha máris megtalálta volna az új házak helyét. Vilmácska elfordult, indult a lépcsőn lefelé. Azért még visszaszólt: – És keressél hozzá egy darazsat… – A barátnő szeme elkerekedett, úgy szólt utána Vilmácskának: – Nem szeretem a darazsakat… és félek is tőlük. – De ezt Vilmácska már nem hallotta.
Hozzászólások