Az első hópehely akkor hullott a kézfejére, amikor betaszította a presszó ajtaját. Maga után húzta gyorsan az asszonyt, és megálltak a kicsiny helyiség kávéillatú párájában. Mintha búvárharangba léptek volna be, a zajok kinn maradtak az utcán, itt benn csak az emberi neszek röpködtek. A pult mögött szőke démon serénykedett, és zörömbölt a poharakkal. A sarokasztalnál, vedlett gúnyában a presszó házi-hajléktalanja kucorgott, miközben két tenyere közé fogta a neki minden délutánra kiutalt nagyfröccsöt. Rosszat sejtett, lesunyta a tekintetét.
– Csikasz… – Alig mozdult a démon szája, de a kucorgó értett a szóból, föltápászkodott a sarokasztaltól, poharát markolva a pult sarka mögé húzódott. Kortyolt egyet a fröccsből. A démon intett szőke fejével, hogy szabad a sarokasztal, tessék helyet foglalni. – A kabátodat, Vénusz… – És a férfi már segítette is le az asszonyról a rövidbundát. Aztán a maga őzbőr dzsekijét. – Két meggylelkét, abból a múltkoriból. – Mosolyt is küldött a démonnak a rendeléssel. Ízlelgették a poharat, az asszonynak mintha a könnye is megeredt volna, a férfi csak krákogott egy elégedettet. A főutcán eldübörgött egy busz, a kisutcán egy mentő sivítozott, idebent nyugalom volt.
– Jerevánban ittam ilyen jót, Ficsúr! – Elismerés volt az asszony szavában.
– Én meg Sevillában, Vénusz! – Kontrázott a férfi, a kezük kezdett összemelegedni. A démon Csikaszra ügyelt, nehogy feltűnjék figurája a presszóban, pedig valójában a sarokasztal különös vendégeit figyelte. – Még egyet…? – De ezt inkább a szemével kérdezte.
– Még egyet, ugye, Vénusz… – Ezt a férfi olyan elégedett hangon közölte, hogy a főutcai presszó vendégei azonnal elhallgattak. A démon az asztalra állította a metszett két talpas poharat, és bizalmaskodó mosollyal kérdezte: – Valóban Vénusznak hívják a kedves hölgyet?
– Persze, Vízivárosi Vénusznak, nem hallotta még hírét? És én vagyok a keresztapja! – mekkora hencegés füstölt ki a mondatból.
– Negyven éve lakom ezt a városrészt – lehet, hogy ezt nem kellett volna elárulnom, gondolta a Vénusznak nevezett.
– Még sose láttam – akarta befejezni a párbeszédet a démon, ahogy a kávé- és meggylelke-mérők illemkódexe előírja.
– Dehogy nem – nevetett Vénusz –, csak akkor nem tudta még, hogy ez a nevem.
– Mert nem is volt, csak mióta én… – és elégedetten döngette meg tenyerével mellét a férfi.
- Jól mondod, Ficsúr – és most már az asszony keze is a férfi mellére tévedt.
- Vénusz… – Honnan szólt ez a rekedt, mélytengeri hang? Felkapták a fejüket, a démon ajka késpenge vékony lett: – Nem szégyelli magát, molesztálni a hölgyvendéget! – A Csikasz nevű morgott valamit, miközben igyekezett minél kisebbnek látszani. – Szép név… – mondta aztán, de mintha a pult körül ezt nem érezték volna dicséretnek.
– Menjen szépen, Csikasz! – a démon jó modora utolsó morzsáit élte fel.
– Hagyja – szólt Vénusz és elfordult. A presszó figyelme visszatért a megszokott morgásszintre. Ficsúr erősködött: – Hozzon neki még egyet… – mármint a Csikasznak, mármint egy fröccsöt.
– Ne forszírozd! – csattant fel Vénusz.
– Elég volt neki – tódított a démon. Csikasz a másik lábára állt, most látszott, hogy nem egyforma a két lába. Annyi baj legyen, amire neki kell… Megitta a fröccsét, addig a sarokasztal hallgatott. Megköszönte, ha ugyan ez köszönés volt, aztán megcélozta a presszó ajtaját, intett felemelt ujja hegyével és kibotorkált. – Ficsúr… – ezt még úgy mormolta, hogy odabenn is hallható volt. Az ajtón kívül szorosra húzta rongyolt ballonját. Tétovázva állt a presszó ablaka előtt, nézte, merre induljon. A Duna-part hidegnek ígérkezett, a kisutca huzatosnak. A templom oldalán, ott szemközt, kockakővel kirakott árok sötétlett, valaha az volt az utcaszint. Csikasz ott rendezte be szálláshelyét, magas fal, szélfogó árok, meg egy lópokróc. A hó szépen táncolt lefelé, Csikasz nézte egy darabig, nem akart, talán nem is mert a presszó üvegablakának támaszkodni. Vénusz és Ficsúr odabent egymást nézte megbékült mosollyal, a démon tovább zörömbölt a poharakkal. Ami a presszón kívül történt, nem tartozott rá, különben is, látta már elégszer, hogy a Csikasz milyen hitvány kis ember.
Ficsúr intett, hogy elkelne két újabb meggylelke, egy perc sem telt belé, és ott illatozott a pohár az ujjaik között. Mintha bizalmas titkot súgna az asszony nyakába, úgy közölte a férfi: – Mégis megpályázom azt a liechtensteini állást. Mi, innen keletről, kuriózumokat tudunk ajánlani nekik. Legalább egy évig jól élek, és addig én vagyok a főnök. – Ficsúr valami kellemetlen nevetésfélével zárta a vágyálmot. Vénusz helyeselt, de mintha nem lett volna boldog az ötlettől.
– Én addig viszem a népművészeti boltot, az erdélyiek újabban hordják a babákat, már tele velük a padlás. – Ittak, Vénusz torkot köszörült: – Aztán haza gyere ám! A liechtensteini nők egyébként mind rondák. Tehenek.
– Ugyan, majd pont liechtensteini! – a fölényes tiltakozás elég hiteltelenül hangzott. – Tudod… – de nem folytatta, helyette: – Még egy utolsó meggylelket?
– Miért utolsót?
– De megszeretted!
– Ugyanannyit ittam, mint te.
– De én férfi vagyok.
– Te Ficsúr vagy… – de ez most nem becenév volt.
– Te meg Vénusz. És hát nem mindig vagy Vénusz! – hülyén veszekedtek. Ok nélkül, a kötözködés kedvéért. Vénusz a táskájában kotorászott, Ficsúr felállt a sarokasztaltól, a pultra könyökölt és a démonra mosolygott: – Még egy lelket, de már csak nekem.
– Ficsúrka, ezt nem teheti! – bizalmas turbékolás és női szolidaritás bújt elő a rúzsos ajkak közül. Kimérte, tálcára tette a két rubinpiros italt, a férfi elé tolta: – Engesztelje meg szépen! – A szeme sarkából észlelte, hogy odakint a Csikasz imbolyogva a főutca túlsó oldala felé indul. Megnyugodott, holnapra elfelejtődik minden.
– Jaj, te drága! – Az asszony felnevetett a férfira, most nem volt Ficsúr. Visszatértek Liechtensteinből, vissza a népművészeti babák közül, szórakozottan szörpölték a legújabb lelket.
Az utca felől fékcsikorgás és csattanás hallatszott. És a nyomában: – Nem tudsz vigyázni, vén marha! – aztán óvatos hangváltás: – Majdnem elütöttelek, takarodj innen, mert a Dunába váglak. – A sofőr visszarántotta magára a kocsi ajtaját, tolatott valamennyit, kikerülte áldozatát és már el is zúgott a főutca esti forgatagában. A kereszteződés négy sarkán összeszaladtak a járókelők, féltek a forgalomtól, de mintha az útközép látványától még jobban féltek volna.
Csikasz ott feküdt, éppen a középen, a hóban, a sárban, némi vérben. Valójában ült, a jobb kezére támaszkodott, balját a fejére szorította. Megnézte a tenyerét, a hóba törölte róla a vért, aztán visszaszorította a fejére, a hótól jó hideg lett a tenyere. A lábát próbálta, a lába mozgott, de bokájában szikrázott a fájdalom. – Talán mert ráestem. – Remélte Csikasz. – A kabátom elszakadt, az az egyetlen gomb, a fene egye meg. – és összefogta magán a ballont. – Ezek mit állnak itt? – talán csak a szeme kérdezte. – Nem láttak még ilyet? – tápászkodott fölfelé, nem volt könnyű fölállni, de nem volt lehetetlen. Most meglátta a vért. – Ez vajon az enyém? – Hitetlenkedett, megtapogatta rossz balját. Meg a nadrág is elszakadt. Az is véres lett, a cipő lucskos. Autók tülköltek a főutcán: – Húzzon már onnan, öreg! – Csikasz mozdulni próbált, lépett, vagy inkább vonszolta magát. – A járdáig érjek el, oda, a sarokra, a presszó elé. – Elért, a két kezét tette maga elé, aztán a térdét, mint a kutya. Aztán elesett, de a hátára, az nem fájt annyira. Ott ült, arcára permetezett a hó, a fény, az emberi tekintetek.
A Ficsúr állt mellette, vagy fölötte: – Jól van, öregem? – Csikasz csak intett, de érezte, a nyaka is fáj. – Azonnal szólok, hogy hívjanak mentőt! – És Ficsúr visszaszaladt a boltba. – Meghalt? – hüppögött a szőke démon, és inni készült valamit, de kezéből kireszketett az ital. – Fenét halt meg, de hívjon mentőt. – A démon tovább hüppögött. Ficsúr szinte rámordult: – Adjon már valami rendes italt! Neki! – A presszósnő szó nélkül töltött konyakot, Ficsúr félretolta az ajtó ácsorgóit, és Csikasz mellé guggolt: – Igya meg, bátyám! – A hajléktalan a férfi arcába nézett, mintha sose látta volna. Megitta óvatosan, a szeme ködben úszott: – Ez jól esett. Kösz – aztán gyengén megszorította Ficsúr kezét: – Frits úr, nehogy mentőt hívjanak. Semmi bajom. Ha mentőt hívnak, elvisznek innen és benntartanak. Akkor az a szemét Vackor elfoglalja a helyemet, ott, a templom árkában. Már régen kinézte magának. Többször kivertem már onnan, de ha elvisznek, ha kórházba kerülök… – Csikasz köhögni kezdett, de ez most fájdalmas volt, a könnye-nyála megindult, letörölte a kabátujjával. Lába az úttestre lógott, éppen, ahol a járda fordult. Ficsúr a hóna alá nyúlt, és feljebb húzta, a presszó falához támasztotta. Az emeléstől valami kevés vér még kifolyt belőle. Az úttesten – Ficsúr hátra fordult – már inkább sár volt, meg az elszáguldó kocsi keréknyoma.
– Ide, a sarokaszfaltra! – mintha valami mosolyognivalót akart volna mondani Ficsúr.
– Sarokaszfalt – sóhajtott Csikasz –, az!
– Cserbenhagyás! – mondta a férfi, de aztán nem folytatta.
– Hagyja a fenébe! – Csikasz hallgatott egy sort, nézegette Ficsúrt, aztán köhögve befejezte az estét: – Elleszek én itt – és intett a bal kezével, hogy köszöni, amit köszön, de most már maga dolga a többi. Ficsúr örült, hogy megszabadul a kínos helyzetből. De mintha valami másnak is örült volna. A népek oszlani kezdtek, nem volt mentő, nem jött rendőr, vér is alig, csak nem ácsorognak itt a hóesésben.
– Hol voltál ilyen sokáig? – Számonkérés szólt Vénusz szavaiból, türelmetlenség.
– Hát nem láttad, itt voltam az ajtó előtt. Ott ül az öreg…
– Nem láttam semmit. – Vágott a szavába Vénusz. – Különben is, utálom a vért! – Majd békülésül: – Igyunk még egyet. – A démon közben megfésülte szőke sörényét, és kifestette a száját, első a munka. Rezzenetlen arccal töltötte a meggyeket, letette a sarokasztal vendégei elé. Ficsúr valamilyen fogalmazványt mutatott, és olvasott fel belőle két részletet, Vénusz az új babákról vett elő táskájából két reklámképet. Igényes volt a szöveg, vonzóak a babák. Ficsúr a számlát kérte.
A főutcán eldübörgött egy busz, a kisutcában egy taxi parkolt a sarokhoz közel. Csikasz akkor már nem ült a sarokaszfalton.
Hozzászólások