Nos, barátom,
felvetésed bizony jogos.
Mily szép a rím, ha faragott.
Dallama tá, vagy tán ti – tá,
gondolat rád bizton talál?
S ha a „helyest” is jól írod,
pontot, vesszőt helyrerakod,
a kalapom megemelem!
Aztán mégis megkérdezem.
Mester-e?
Mert biz’ van, hogy a nagy gondolat
egy érzéssel úgy elszalad,
s regulával velük biz’ senki nem győzhet,
szétzúz tát meg ti-tát. Hogy légy erősebb?
Kigördül egy sugallat, nagy zubogó folyam,
rímet tarol, ó hogy dalol! Tüzes egy fogat!
Ritmusa bűnös, kellem és báj, kín, gyötrelem,
érzem, mit ő érez, s lám nekem ez győzelem!
Mért szeretem Mozartot? Hisz előre számolt,
s dúdolsz – pacsirta dallamot, légi, égi álmot.
Aztán mesteri akkord, Wagner úgy mellbe vág,
pokol, tűz, ég, s lám valkűr velem is mennybe száll.
Melyiket szeressem, melyiket imádjam?
Vers végén a hatást én mindig kivártam.
Jól szabott öltönyben is csábító a férfi,
de szakadt ing, borosta is fölkavar, vért is.
Férfi ott a lényeg, ki ölelésben szorít,
jó gondolat, érzés öleljen versben is!
Mert biz’, szép a rím, szép meder.
Csorogni benne oly nagy élvezet!
Mégis, néha fojt, megfojt engemet,
s lám kezem ereszti, mert a rím sem bír énvelem.
Hozzászólások