– Madzag!
– Blöki!
A két férfi rárohant egymásra, fejüket a másik vállgödrébe mélyítették, tenyerükkel egymás hátát püfölték, talán még borostás képüket is összefenték. Eltartották maguktól a másikat, aztán újra keblükre vonták a rég látottat. Nézték fürkésző szemmel a kort, amely alaposan megrombolta a váratlanul feltűnt arcot, és amely – bizonyosan – ugyanolyan munkát végzett a saját ábrázatukon is.
– Húsz éve nem jártam a Balatonnál – rebegte a Madzagnak nevezett férfiú.
– De jártál az Óceánnál meg a Földközinél! – Blöki készült Madzagból.
– Az semmi! Ott nincs ilyen túlsó part. – Madzag hagyta kicsorduló könnyeit leperegni, szégyellte volna arcán széttörölni. – Augusztus, Borhét, Istenem! – Madaras Gábort hívták már életében Cérnának, Stüszinek, végül Madzag lett. Ez jó ötven éve történt, ma már csak Balkányi hívta Madzagnak, aki maga Blöki lett, és Blöki is maradt. A világjáró Madzag suta mozdulattal nyúlt rézcsatos válltáskájába, és egy széles szájú üveg fekete olajbogyót nyomott barátja markába. Intett, hogy ajándék, de erről szót se többet.
A platánok alatt sátrak, bódék sorakoztak, csinosra formázott faházikók, körülöttük ácsolt deszkaasztalok. A pincegazdák már harmadik napja gálában jártak, maguk árulták hordóik kincsét, legszebb lányaikat népviseletbe bújtatták, akik aztán rejtett mosollyal, tartózkodó mórikálással csalogatták a vendéget. Madzag megállt a forgatag közepén, szájat tátott és szemet legeltetett. Provence-ra gondolt, Burgundiára, és sóhajtozva szorította össze szája kapuját.
Azért tudtak éppen egymásról, Madaras félévenként – többnyire éjféltájban – feltárcsázta Balkányit, ilyenkor sírásba csukló hangon panaszolta-büszkélkedte el frankföldi élete napi semmiségeit, miközben meg nem kérdezte volna, mi is érhette „az én egyetlen drága Blökikémet”, ahogy barátját nevezte. Aztán köszönés nélkül, sóhajtva letette a kagylót, és Madzag nélküli félév következett.
Egy üres asztal végére tenyereltek, Balkányi a nagyszájú üveget az asztalközépre állította, Madzag felé pedig – ismerte már! – odaszólt zordan: – El ne mozdulj innen! – miközben ő maga az áruspultok közé indult. Öt perc sem telt bele, máris visszatért, méretes csomagot tartva kezében. Madzag ugyanakkor a borházikók felől közeledett, ajkán alig palástolt elégedettséggel, tenyerén négy decis poharat egyensúlyozott, és fejével rejtélyesen intett, valahová a háta mögé: – Az az aranyos, kicsi szöszi még csak tizenkilenc, de már elvált, és szívesen lenne a feleségem.
Balkányi meghökkenve ejtette csomagját az asztal középére: – Ezt meg honnan tudod?
– Megbeszéltem vele, két szép szó és vallanak. Ismerem őket, ilyenek…
De Balkányi inkább a saját titokzatos csomagjára mutatott: – Na, komám, tudod-e, mi van ebben? Kecskesajt! – és kibontotta a papírból a zsákmányt. Cirógatóan csípős, keserédes illat áradt el az asztalnál, az arasznyi sajtdarabhoz két szimatoló orr közeledett.
– Kecskesajt! – ismételte meg Madzag az áhítat hangján, aztán bevallotta: – Még sose ettem kecskesajtot!
– Badacsonyi szürkebarát – kecskesajttal! – kínálta a házigazda a távolba szakadtnak.
– Balatoni szőkebarátnő – olajbogyóval! – replikázott a világjáró.
Szimatolták a zsákmányt, csettintettek a nyelvükkel, és a poharak felé nyúltak.
– Isten hozott, ördög visz majd!
– Soha jobb korty!
Balkányi Blöki már éppen elővarázsolt egy szem olajbogyót, Madaras Madzag letörni készült egy darabka kecskesajtot, amikor észrevették, hogy a deszkaasztalt kockás terítő borítja. Balkányi vállon bokszolta Madzagot: – Tudsz te sakkozni, Mösziő Madzag?
– Tudok bizony, Blöki nyelvtárs! – a kihívásra bátran felelt meg Madzag, és mellbe öklözte Balkányit.
A kockás terítőbe négy fogpiszkálót szúrtak, Blöki előcsalogatott az üvegből egy maroknyi fekete olajbogyót, a gyalogokat bicskájával kettévágta, a királyt-királynőt gyufafejjel fegyverezte föl, a bástyára pártázatot kanyarított, a ló fejét sörényesre nyírta, a futó maradt bogyónak. Amíg Blöki formázta bábuit, Madzag a bódé kis szöszijével szemezett, aki lábujjhegyen érdeklődött az ígérkező látványosság iránt. Akkor aztán Madzag kivette barátja kezéből a pengét, kettőbe és újra kettőbe szelte a sajttéglát, ezt még kétszer megismételte, és harcra készen állt a fehér hadsereg is. A tisztekre rendjelet nyesett, a gyalogokból lenyisszantott egy csipetnyit, és a verebeknek szórta. Aztán egymásra emelték a poharat, fejük felett a telihold volt a sakkóra.
Nekifeküdtek az asztalnak, a konyhai falatok harci bábukká változtak. Fehér kezdett, Madzag szinte foghegyről vetette oda a szót Blökinek: – Mit tudsz te egyáltalán rólam, legjobbik cimborám?!
– Amit meséltél magadról. Te mindig csak magadról mesélsz, tudod-e? Azt tudom, hogy elmentél, és sose fogsz visszajönni.
Madaras Madzag felhördült, szeme villámlott, aztán elborult: – Lehet, pedig hősként akartam hazatérni – nyögve taszította előre bábuját.
– És milyen hőstettet akartál véghezvinni? – tudakolta óvatosan Balkányi Blöki.
– Tudja a fene!
– Értem, és legalább megtanultál rendesen franciául? – a futó indult támadásba.
– Ahol mi lakunk, tudod, ott csupa bevándorló él. Azok meg… – egy gyalogos lábatlankodott a kitörni készülő vezér előtt.
– Sétálj akkor a Champs Elysee-re, ott találkozhatsz „igazi franciákkal”. Vagy, tudod mit, veszek neked egy francia nyelvkönyvet – Blöki e goromba mondat után elsáncolta magát.
– Na, elég legyen! – Madzag kiütötte Blöki egyik gyalogját, Blöki fogta a figurát, és kettéharapta. – Legalább jóllakom! – nyugtázta a veszteséget.
– Tudod, hogy a latinhoz se konyítottam sokat… a francia még olyanabb. De az asszony meg a gyerek tud, azok lefordítják, amit kell – védeni igyekezett Madzag a balszárnyát.
– És nem szégyelled magadat, hogy minden mondatért őket nyaggatod?
– Nem szégyellek én semmit, komám. Vagy inkább… egyre kevesebbet – Meg is botlott bánatában, egyik fürtös fejű lovát utasította le Blöki a terítőtábláról. Madzag kegyetlenül leharapta a ló fejét. Aztán: – Hm, ez finom! Tudod: kecskesajt! – és szemtelenül Blökire vigyorgott.
Blöki támadott és kérdezett: – És mit művelsz egész nap? Azt már nem is kérdezem, hogy mit dolgozol…
– Nem gond ez – Madzag elhárította a kérdést és a támadást, sőt sajtbástyáját előbbre tolta az abroszon – tudod, a feleségem magyar nyelvet tanít, én meg… hát, amíg ő tanít, én…
– Értem! – Blöki kíméletlen volt egy elmélázó futóval és a munkakerülését bevalló Madzaggal szemben. – Itthon, te mesélted, a Népstadion kapuit nyitottad reggel és zártad este…
– Tudod te, hány kapuja van annak a százfejű szörnyetegnek? Télen, esőben, vagy egy-egy nagy meccs után?
– Most sajnállak, és sajnálatból nem ütöm le a bástyádat, amit elöl felejtettél! – ez nemes gesztus volt Blökitől, még ha sportszerűtlen is. Ami leütni való, azt le kell ütni – és már szinte megvetéssel nézte a világgá futott kapuőrt.
– Igen, de két hónap után elég lett a kilós kulcskarikákból…
– Te szegény! Na, mars azzal a bástyával. Megmondtam… vége az irgalom idejének!
– És akkor mentem el statisztának a filmgyárba, te is láttál egy csomó filmben. Biztos láttál… – reménykedett Madzag, talán büszkélkedett is egy kicsit.
– Olyan táncos tingli-tanglikban. Sakk! – ezt csak ijesztgetésül mondta Balkányi, Madaras visszahúzta a királyát. Szórakozottan nézte a táblát, ami nem volt tábla, a figurákat, amik nem voltak figurák, és az egész életét, ami… eh, minek mindig gondolkodni! – hátrapillantott a szöszire, de az a poharakat mosta.
– …és ismerkedem a világgal – fordított Madzag a sorsvallomáson. – Járom Párizst, főként a Moulin Rouge környékét, ahol lakunk…
– Persze, bemenni nincs pénzed. És fogadjunk, hogy sose voltál a Louvre-ban, se az Orsay-ban!
– Persze hogy voltam, mindjárt az elején, amikor még azt hittem… aztán kiderült…
– de erre a hajdani emlékre inni kellett, és a pohár alján körbekergetni az utolsó csepp bort. – Mostanában el-elutazom, hol a tengerhez, hol a Jurába. Az a hegység éppen olyan magas, ami nekem még megfelel.
– Te mindig nagy… – Blöki csavargót akart mondani, aztán visszanyelte a csúfnak ítélt szót – …nagy világjáró voltál. Meséltél az autóstopjaidról. A lengyel tengerpartra, meg még a Gibraltárhoz is.
Madzag szeme fölcsillant: – Haj, komám, az volt a szép idő. Te, hogy arrafelé milyen nők vannak, félig gyönyörűek, félig meg barbárok…
– Berberek… – Blöki támadott, Blöki bánta, Madzag elcsaklizott egy gyalogot, aztán megbukott Blöki futója. Megint a fogak őröltek.
A faragott kis mézeskalácsház ajtaja megnyílt, kilibbent belőle a tizenkilences szöszi, hozott két kristálypohárral az atyai borból, az ezüsttálcát pedig szende mosollyal csúsztatta a mérkőző két férfi közé. És közben kezével véletlenül a Madzag kezéhez, vállával a Madzag vállához ért. Aztán visszaszaladt a házikóba, a borgazda az egészből semmit nem vett észre – remélte a szöszi.
– Azért – egyszerre büszkeséggel telt meg Madzag hangja – valamit megtanultam ám franciául, ami számomra fontos: Zsö szví’z etüdiaa… Tudod-e, mit jelent? – Balkányi szája tátva maradt, miközben valóban nem tudta, mi akar lenni a mondat.
– Életművész vagyok, Blökikém, ezt mondogatom magamban, amikor csak hallgatom Párizs zsivaját, meg a te dorgálásodat – és szemét Balkányiról lopva ismét a szöszi felé emelte, aki felkapta fejét a francia szóra.
Életművész? Ez életművész, ez a… Vagy talán igaza van neki? Vajon én miért nem vagyok életművész. Vagy az vagyok, csak nem tudok róla? – néma maradt ez a gondolat is, pedig a kesernyés szavakat ki kellett volna sepernie magából. Az évek zsákként nehezedtek Balkányi vállán, ennek a Madarasnak meg – bárki látja – pehelykönnyű a zsákja. Maga mondja. Hm…
– Olvasol te ott, abban a Párizsban, Madzag? – hangzott kérlelhetetlenül a súlyos mondat. – Már persze: magyarul!? – pontosított a kérdező, miközben magában meg is felelt rá: – Ugyan, mi végre hát az olvasás?
– Magyarul persze nem – magyarázta a kérdezett –, mert, hogy ott nincs magyar újság, csak mindig a múlt heti, az meg nem érdekel – kezével lemondóan sóhajtott, bújában elmorzsolta a saját egyik gyalogját, aztán a morzsákat két ujja hegyével felcsipegette a kockás terítőről.
– Franciául meg nem értesz… Szóval nem olvasol. És persze magyar filmet se nézel, se rádiót nem hallgatsz, de hogy is tehetnéd, tudom én – záporoztak Madzagra a vádak, a korholások és a szemrehányások. Blöki tekintete most egészen sötét volt, akár az ég a Balaton fölött.
– És nagyon hiányoznak… A régi szavak, amiket akkor észre se vettünk, mert olyan természetesek voltak, mint a levegő – Madzag az ölébe eresztette két kezét, elnézett a platánok távolába, akár ha gondolkodnék, aztán mintha pajzsot tartana maga elé, tagoltan mondani kezdte: – Gázlómélységek a magyar Dunán… – és szeméből két öklömnyi könnycsepp gördült elő.
– Marha! Marha Madzag! – és már felugrott volna Balkányi Blöki, hogy nyakon vágja, aztán meg, hogy megölelje ezt az állatot. – Honvágya van a marhának. Jézusom! Ilyen a honvágy? Ezt őrizte meg magának? – kezét a tábla felé emelte, aztán megállt félúton: – Akkor most nem ütöm le a királynőjét. Van neki elég baja. – Kisasszony! Még egy kört, és mindent fizetek!
Madzag egy percig még zsibbadtan ült, ujjai közt elmorzsolta a maradék tisztek egyikét, a maradék gyalogos parasztot pedig a borba mártotta, és Blöki felé nyújtotta.
Megettek, megittak mindent, már nemigen volt mit szólni egymáshoz, a földre söpörték az asztalról a morzsákat. Madaras Gábor igazgatta a rézcsatos válltáskát, szemével a szöszi felé villantott, aki visszavillantott neki.
– Késő van, Blökikém, egyetlen barátom. Én most elmegyek… – mintha zavar lett volna Madzag szavaiban.
– Máris? Hová mész ilyenkor? – de Blöki ismerte, hiába kérlelné maradásra. – Majd még találkozunk…
– Hát persze, itt leszek még…
– Hát akkor, Madzag… – Blöki nem mondta, mi lesz hát akkor…
Balkányi elindult tétován, ki a platánsoron, Madaras a borsátor felé fordult, mintha már a kezét is emelte volna egy másik, incselkedő kéz felé. Aztán egyszer csak elüvöltötte magát, a távozó Blöki után fordulva: – Blöki, Blöki, hol vetted ezt az isteni kecskesajtot?
Hozzászólások