Az alku • Hetedhéthatár

Szépirodalom - próza

Az alku

 

Hiába bujkált előlem, tudtam, hol fogom megtalálni. Csak ki kellett várnom a harmadik holdtölte napját. Akkor hetekre felköltözik a présházba, oda vonul el egyfajta számkivetettségbe, lelki megtisztulásra. Akárcsak én egykoron.
___Kissé kimelegedtem a kora tavaszi napsütésben, ahogy felértem a dombra a szőlőkarók nyílegyenes sorai alkotta törpe erdőt kettészelő úton. A magányos, vén akácfa még nem bontotta a rügyeit. Alatta egy asztal állt két székkel, rajta fehér abroszon egy kancsó vörösbor és két üres pohár. Lám csak, számított a jövetelemre, gondoltam. Mindjárt ki is lépett a présház sötét barlangjából. Nem lepődött meg, inkább bosszúsnak látszott. Kimérten üdvözöltük egymást. Egy nagy fehér kendővel, melyet kopottas zubbonyának rejtekéből húzott elő, letörölte a könnyeit, de azok csak szivárogtak tovább. Csodálkozást színleltem, aminek láttán megjegyezte, némiképp mentegetőzve, tán szégyenkezve is:
___– Az állandó meghatódottság állapotában talál. Tudja, az önként vállalt számkivetettség, a megtisztulás…
___Tudtam, persze, hogyne tudtam volna! Mégis úgy tettem, mintha nem érteném. Hellyel kínált, majd töltött a borból. Egy darabig ízlelgettem, aztán ittam egy kortyot, ő pedig egy hajtásra kiürítette a poharát.
___– A legrosszabbkor jött – szólalt meg aztán –, mint ahogyan bizonyára tisztában is van vele. Az alkut pedig már letudtuk. De azért mondja csak el, mi járatban van.
___– Nem azt írta, amit kértem, és nem is úgy, ahogyan kértem – mondtam neki szárazon.
___Bántóan felkacagott, bár egyre szivárogtak a könnyei.
___– Ugyan már – szólalt meg aztán. – Mindenki ezt panaszolja, jó, ha tudja.
___– Hiába fizettem hát annyit – mondtam neki szemrehányón.
___– Ó, korántsem – válaszolta kajánul mosolyogva. – A legelegánsabb mulatókban szórhattam a pénzt. Hamar ki is fogytam belőle, való igaz.
___– Írja át. Írja meg újra. Még bőkezűbb leszek – mondtam némi tanácstalan hallgatás után, eleresztve a fülem mellett arcátlan megjegyzését.
___Megint felkacagott, majd ormótlan kendőjével letörölte a könnyeit, aztán megszólalt.
___– Látom, fogalma sincs az írói mesterségről – mondta. – Már csak rosszabb lehetne, jobb semmiképp. Különben is, legfeljebb csak évek múlva tudnék sort keríteni rá. Alig győzöm teljesíteni a megrendeléseket, képzelheti.
___Ekkor egy hirtelen mozdulattal átnyúlt az asztal felett, megragadta az ingemet a torkomnál, miközben feldöntötte a poharamat. Látva, hogy a bor nem hagy foltot az abroszon, homályos félelem fogott el.
___– És van még valami – mondta fojtott hangon, mélyen a szemembe nézve egyre sűrűbben hulló könnyein át. – Vegye tudomásul: elegem van a szolgaságból, nem akarok írni többé!
___Ekkor engedett a szorításán, de fogta tovább az ingemet – én egyszeriben úgy éreztem, mintha mentőövbe kapaszkodva elernyedne a keze –, és az asztalra borulva keserves zokogásban tört ki.
___Hidegen hagyott a tudat, hogy nem segíthetek rajta, hogy semmit se tehetek érte. Még csak szánalmat se éreztem iránta.
___Felébredtem. A kora hajnal derengése szűrődött be odakintről. Könnyben úszott az arcom.

 

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások



Archívum

Hozzászólások

DISQUS