Feleségünk • Hetedhéthatár

Szépirodalom - vers

Feleségünk

 

Elfogadtam én már régen,
magunkban, mint burjánzó
sejtnyi forma mégis csak
felek vagyunk.

Magányos a cédrus,
karcsú törzse kín,
mert keveset nevet,
ha csak félig lehet,
ami egészet szeret,
napban a férfit,
holdban beérett
nőszirmot nevel.

És a tótükrében,
ha beletekint,
mutatkozik már
egy másiknak arca,
vágy nyitja titkát,
eltűnt a nárcisza,
kötést is, oldást is
fölfed majd az Egész.

S évgyűrűs hullámokon
sorra fölbuknak az arcok,
várt és félt igazságok sora,
talán ránk loccsan a jó is,
de egészen jól, néha
még akkor sem leszünk.

Küzdelmünk féltett,
öszvér makacs része
az a cseppnyi magány,
múló magunkért folyó
szenvedélyes harcunk,
s a piros, a zöld, a rózsa,
fekete és a naposan sárga…,
kaleidoszkóp színeink
ezer kavalkádja csak,
amit másoknak adunk.

 

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások



Archívum

Hozzászólások

DISQUS