Sokat hallottam az Erdélyben élőkről gyerekkoromban – egyrészt anyukámtól, aki olvasott ember, másrészt Tamási Árontól és Sütő Andrástól, hiszen az ő írásaikon „nőttem fel”. Nekem is másként jár az eszem, mint az átlag, már azért is, mert matematikán nevelkedtem – de a székely ész még ennél is másabb: szűrtem le az olvasmányokból. A családi, baráti, ismerősi körben nem volt szerencsém székellyel találkozni, mindaddig, amíg Bandi Andrást meg nem ismertem.
Lassan tíz éve, hogy a Baranya Megyei Kulturális Központban tartott rendezvény után együtt indultunk el hárman: az akkor már bottal is alig járó Bükkösdi Laci rendező, András és én. Ahogy láttam Büki mozgását, rögtön tudtam, hogy én viszem haza autóval, ez a minimum, segítenem kell neki. A József Attila utcai kijáratnál a lépcsőn segítettük le, és mondtam, hogy a Rét utcában parkolok, a ház keleti oldalánál, az épület melletti betoncsíkon könnyen odajutunk. András azonnal jelezte: ne arra! Hanem már mutatta is az irányt – hatalmas félkört írt le gondolatban –: a lépcső után egyenesen, megkerülve a parkot kelet felé, majd északnak fordulva, utána meg nyugatnak, így jutunk leggyorsabban az autóhoz. Büki és én csak megmerevedve hallgattuk, és úgy döntöttünk, nem a székely észjárás szerint megyünk körbe a járdákon, hanem maradunk a fal mellett, a betoncsíkon – harmadannyi utat megtéve…
Értettük mi is, hogy a Bükit akarta kímélni, mert a bottal könnyebb a járdán menni, mint a fal mellett. De az úthossz és a nehézség közötti választás az utóbbi javára billentette a döntést a Büki és az én fejemben: maradunk a rövidebb úton, vállalva a figyelmesebb lépkedést.
Ez volt életemben az első – és azóta is feledhetetlen – alkalom, hogy a furcsa észjárást szinte fizikailag megtapasztaltam.
Aztán két és fél évvel ezelőtt többször is találkoztam a székely csavarral: amikor együtt mentünk Erdélybe. Kurucz Gyuszi és én először jártunk ott, Gizi, aki a mi barátunk is lett az úton, már sokszor. A hátsó ülésen nagy volt a csend, mert az első szakasz folyamatosan hangoskodott – mondanom sem kell, András és én ültünk elöl. Meséltünk, beszéltünk, és persze az útról is vitatkoztunk, merre is menjünk. Amikor egy városban már másodszor jártam, nem hagytam magam megvezetni: a rövidebb utat választottam, nem a székely utat… És igen büszke voltam magamra.
Bárcsak újra ott lehetnénk ismét – és leszünk is, csak Kurucz Gyuszi nélkül, akinek a visszalévő két évét bearanyozta a számára első és utolsó erdélyi út emléke. Gyuszi nevében is köszönöm neked, kedves András, azt a feledhetetlen hat napot.
Isten éltessen még sokáig! Legalább a duplájáig az eddigieknek!
*
Kéri Katalin, Komlós Attila, Motesiky Árpád, Szarvas István, Szentiványi Árpád barátainknak, a januárban született szerzőtársainknak minden jót kívánok a többiek nevében is!
Szóljon hozzá!