Megbékélés • Hetedhéthatár

Szépirodalom - próza

Megbékélés

 

Egyik önéletrajzi ihletésű, hosszabb elbeszélésemről beszélgetve nemrégiben egy ismerősömmel, elárultam neki, hogy semmi se úgy történt a valóságban, ahogy megírtam, sok minden pedig meg se történt. Eléggé elcsodálkozott, majd némi tűnődés után szóba hozta az elbeszélés egyik epizódját, mely – elmondása szerint – igencsak megérintette. Teljes egészében idézem az alábbiakban, a hozzá tartozó felvezetéssel és epilógussal együtt. Íme:
___„Az első tisztán felidézhető emlékem apámról, mely egyúttal intő jelzésként vésődött az emlékezetembe, viszonylag késői. Addig számomra egyszerűen csak létezett; ott volt valahol a háttérben mint valami árny, komor titkokat sejtető homályban. Soha nem vett a karjába, nem ölelt magához, nem dicsért és nem simogatott meg, és talán nem is szólt hozzám, ha csak rendre nem utasított nagy ritkán, de azt is bizonyos távolságból. De akkor hirtelen mintegy előjött abból a homályból, kilépett a színre, és én szembetalálkoztam vele. Bár azt kell mondanom, valójában én magam erőszakoltam ki azt a találkozást.
___Verőfényes tavaszi délután volt, és anyám unszolására kivitt a közeli ligetbe, a majálisra. Négy-ötéves lehettem, akkor ismertem meg ezt a szót, és nagyon megszerettem, annyi szépet és jót foglal magába számomra azóta is, a hozzá kapcsolódó rossz élményem ellenére: ragyogó napsütés, zöldellő fák, bódító virágillat, harsány madárcsicsergés, színes léggömbök, papírforgók, sárkányok, fagylalt, vattacukor, gyerekek és felnőttek vidám, lármás forgataga. Apámról leginkább viszont az a kissé szomorú kép él bennem, ahogy ott áll abban a forgatagban, idegenül, magányosan, tanácstalanul. Azt hiszem, meg is sajnáltam. Kicsit messzebb keveredtem tőle, de szemmel tartott. Mellette, pár lépésre tőle egy másik apa állt, és tárt karokkal, előrehajolva, térdét megroggyantva várta, hogy a kisfia odafusson hozzá. Ahogy odafutott, felkapta, és egymást átölelve boldogan nevettek. Felbátorodva a jeleneten, mikor apám rám nézett, megiramodtam feléje, remélve, hogy majd ő is a karjába kap engem. Amikor egészen közel értem hozzá, felpillantottam rá. Visszarettentem a tekintetétől. Valóságos riadalmat láttam benne; úgy nézett rám, mintha valami szörnyűséget készülnék elkövetni ellene. Megtorpantam, de aztán rögtön feltaláltam magam, nekilódultam és elfutottam mellette, szemlesütve, megszégyenülve, megsemmisülve. Úgy éreztem, hogy egy pillanatra megáll a forgatag és mindenki engem néz, hogy mindenki tanúja volt a kudarcomnak.
___Sose támadt fel, ami akkor meghalt bennem: a tétova hit, hogy azért fontos vagyok neki, hogy valójában szeret engem abból a bizonyos távolságból, a maga módján. A maga módján – ahogy megértően, makacs derűlátással mondani szokás.”
___Az ismerősöm megkérdezte, hogy valós-e ez a történet. Mondtam neki, hogy nem; teljes egészében a képzeletem szüleménye. Erre azt kérdezte, nem tartok-e attól, hogy apám neheztel rám emiatt a túlvilágon. Elnevettem magam.
___– Nem, egyáltalán – feleltem. – Biztos, hogy elnézi nekem. Ha olykor-olykor viszontlátom álmomban, említést se tesz az írásaimról. Eleinte még vártam tőle egy-két elismerő szót, de hiába. Én se neheztelek őrá emiatt.

 

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások



Archívum

Hozzászólások

DISQUS