Örökségünk • Hetedhéthatár

Kultúra, művészet

Örökségünk

 

Minden költő egy individuum, melynek fejlődését, alakulását alapvetően determinálja, hogy hova születik, milyen „előzményekkel”, és milyen társadalmi szituációba, korba. A mi, több ezredévet felölelő, és meghatározó európai, közép-európai, sokak által ugyan még előszeretettel vitatott jelenlétünk és történelmünk ma már megkérdőjelezhetetlen tény. Az ehhez illeszkedő, sajátos magyar identitás megszemélyesítőinek hangja, és a mindig a Nyugathoz igazodó, saját kultúránkat, művészetünket, hagyományainkat rendszerint jócskán alulmérők és lenézők tábora sajátosan cizellálta, és ma is megosztja a „nemzet” kérdéskör meghatározását, a közélet, a tudomány és a művészetek terén egyaránt.

2018 augusztusában, az Örökségünk című versem megírásakor, a teljesség igénye nélkül, próbálkozásom kiegészítendőn inkább az érzelmek, nem pedig az indulatok, és inkább a mába átnyúló következmények szomorú érzete, s annak, talán vállalható szintű ábrázolása volt a célom. Lentebb sem törekedtem a vers részletes magyarázatára, inkább csak egy hangulati hátteret szerettem volna adni a gondolatiságához.

Nálunk, egy az emberiség íratlan történelmi mélységeiből táplálkozó küldetéstudat misztériuma és a honszeretet konzervativizmusa, illetve a Nyugat, gyakran kritikátlan fölmagasztalása, a pillanatnyi, akár anyagi érdekekhez, trendekhez és megtévesztett érzelmekhez fűződő befolyásoltsága, valamint e két világfölfogás keveredése küzdött meg egymással. Ady és Tisza István, pontosabban Ady, Tiszához, az elvesztett „messiáshoz” fűződő ellentmondásos kapcsolata jó példája annak, hogy a fönti kettősség miként borítja a rendet a személyiségen belül. Hogy korának egy viharos és vitatott erkölcsű, sokak által magasztalt, mások által elutasított, kétséget kizáróan meghatározó jelentőségű költője, illetve annak elhivatott magyarságtudata miként is hasonul meg a jogos és türelmetlen változásvárásban. Akár egyetlen személy, Tiszára kivetített haragjában is. S hogy miként rendíti meg mégis, testi, lelki betegségektől meggyötörten, a vélt, és válogatott vehemenciával szidalmazott ellenfél gyalázatos megöletése, a részleges felismerés, a legalább önmaga előtt beismerés. Hogy, tudniillik azok, akik mellé odaszegődött, hogy az, ahogy és amit ők véghezvittek, az a forradalom, amit az általa is üdvözölt Károlyi hatalom hozott el, az nem az ő harca és nem az ő célja volt.

 

„Kipányvázták a lelkemet,
Mert ficánkolt csikói tűzben,
Mert hiába korbácsoltam,
Hiába űztem, hiába űztem.

Ha láttok a magyar Mezőn
Véres, tajtékos, pányvás ménet:
Vágjátok el a kötelét,
Mert lélek az, bús, magyar lélek.”

(Ady: Lelkek a pányván)

 

Mátyás halála után, az utolsó fényes korszakot követő fokozatos hanyatlás időszaka következett. A megszállások, az idegen érdekek szipolyainak köszönhető politikai, gazdasági és kulturális elnyomatás, a reformkori küzdelmek szellemi, érzelmi túlfűtöttsége, a függetlenségi harcok kudarcát követő elkeseredés és a kiegyezés hozta önálló nemzetvesztés fájdalma – Trianon óriási traumájában csúcsosodott ki. A társadalom szinte egyetlen rétege sem maradt érintetlen. A földrajzilag megcsonkított, és politikailag, gazdaságilag elszigetelt ország fölépítése mérhetetlenül nagy kihívás volt. Mindezek ellenére, az akkori társadalmi rétegződések érdekkülönbsége mégis, és akkor is másként látták ennek megvalósítását.

Új, sajátosan nemzeti formáció megalkotása, úgymint:
– a nemzet érdekei szerinti gazdasági, piaci átalakítás,
– az oktatással, az elnyomott, mesterségesen „tudatlanságban” és „műveletlenségben” tartott státuszból a szellemi és lelki fölemelkedés lehetőségének a megteremtése, ahol
– a múltjához ragaszkodó nemzet, mint szellemi, érzelmi, lelki közösség, és
– ezen belül pedig minden társadalmi réteg lehetőséghez juttatása a cél.

vagy

Olyan liberális szellemi, gazdasági, szabadpiaci modernizáció végrehajtása:
– mely az európai mintákat csak egyszerűen átvenné,
– ahol a magyar, mint nemzet pusztán terep lenne az új gazdasági, piaci és politikai viszonyoknak, és
– szakítva múltja örökségével függetlenedne a nemzet, a közösség érdekeitől, és legfőbb célként az egyén boldogulását helyezné előtérbe.

Közös ügy a rendkívül beszűkült lehetőségek mentén valami újnak a létrehozása, a modernizálás, de a politika színterén, a gyakorlati megvalósításban antagonisztikus ellentétek mutatkoznak.

Természetes módon, e különböző elméletek és elképzelések pártfogókra találnak a szépirodalomban is. Kivétel azért akad, akinél az egészséges európaiság nem zárta ki a nemzeti öntudatot, illetve a határozott magyar nemzeti érzés nem zárkózott el Európa olyan értékeitől, melyek erősíthetik a haza talpra állítását. Az akkori általános nézettel szemben, miszerint a műveltség, főként, ha az nyugatos, csakis polgári körökhöz köthető, a 30-as évek új jelenségeként szót kér a népnemzeti hang is. Ez az irányzat, azt a paraszti réteget próbálja képviselni, amely fölött csak átzúgtak az események, és csak viselte azoknak minden terhét és keserűségét. Megkezdődik a falukutatás, kultúrájának föltárása, megismerése, melynek, korábban összegyűjtött írott anyagát őrzik Erdélyi János, Balkányi Szabó Lajos munkái és Ipoly Arnold  Magyar Mythologia című, fölbecsülhetetlen értékű műve is. Újra fölfedezik, annak az itt őrzött, a mindennapi életben hordozott, az ősi mítoszokból táplálkozó, népmesékbe átültetett hagyományát és nyelvi örökségét, melyben fellelhető még a természettel szimbiózisban élő, más minőségbeli tartalmat hordozó valós tudás maradéka, amit apáról fiúra örökített a föld. Fölkarolta azt a réteget, mely hűen őrizte anyanyelvét, mert sem törökül, sem latinul, sem németül nem volt hajlandó beszélni, csakis erőtől duzzadó, gazdag, és a kifürkészhetetlen múltban gyökerező képi nyelvén – magyarul.

Természetesen az ebből a körből érkezők személyét, származását és műveit is kellő számú, és komoly kritika éri, van, hogy nem is alaptalanul.

Ehhez az időszakhoz kötődik a népi – urbánus viták, mint jelenség kialakulása, kiéleződése is, ami sok esetben már nem is az irodalomról, a költészetről, és nem is az irodalmárok tollából íródott, hanem valami egészen másról szólt. Mert nem maradnak el a heves viták, kritikák, a személyes nézetkülönbségek itt sem, tükrözve szépíróink egymáshoz, illetve a társadalomhoz való viszonyát ebben a korban (is).

A Babits haláláig élő Nyugat, a második hullámos Kassákkal az avantgard Tett és a Ma, a konzervatív Herczeg Ferenc folyóirata az Új Idők, a 30-as évektől a népi írókör, a Válasz, a Kelet Népe Erdélyi Józseffel, Sinka Istvánnal, Németh Lászlóval, a Nyugatból érkező Móricz Zsigmonddal, az Illyés Gyula alapította Magyar Csillag, a fiatal nyugatosok Újholdja… aztán mind, mind eltűnik, és föloldódik az 1945-tel beköszönő diktatúrában…

…Gárdonyi Géza, Herczeg Ferenc, Ady Endre, Móra Ferenc, Mikszáth Kálmán, Szabó Dezső, Babits Mihály, Móricz Zsigmond, Sajó Sándor, Áprily Lajos, Kosztolányi Dezső, Karinthy Frigyes, Radnóti Miklós, Füst Milán, Tormay Cécil, Mécs László, Sík Sándor, Kassák Lajos,Tamási Áron, Nyírő József, Márai Sándor…, és sorolhatnánk a fölbolydult, pezsgő új idők szereplőit és új dalait, az áthangszerelt klasszikusokkal, és más-más utakon, más-más érzésekkel megpakoltan. Irodalmi életünkön jól datálhatók a repedések, a történelemi viharok okozta sebek hozományaként.

Aztán 1945 után, a közel 50 évre hatalomra került rendszer gyakorlatilag valamennyi irányzattal szembekerült. Ellentétben a szomszédos, újdonsült utódállamokkal, hazánkban, mint legfontosabb lépés, a népnemzetiről eltűntetik a nemzetit, s a népi mellé saját, internacionalista ideájukat rendelik.

Itt köttettek aztán minden oldalról kompromisszumok. Volt, aki beállt a sorba – őszinte hit, naivság, tudatlanság, túlzott bizalom, haszon, előremenetel, vagy az inkább valahogy szóljunk, mint sehogy okán, ki tudja ki, és miért. A rendszernek megvoltak azok a sajátos eszközei, melyekkel a felszínen a béke és nyugalom látszatát keltette. Kimazsolázta magának, azokat az emblematikus költőket, írókat és alkotásaikat, melyeket beilleszthetőknek tartott elképzeléseibe. Mindeközben más alkotókat és műveiket, így az elszakított országrészek irredenta, nacionalista jelzővel megbélyegzett irodalmárait is elhallgatták, műveiket eltüntették, megtagadták, másokat átideologizáltak, azaz számukra szalonképessé tettek.

Az 1989-es „békés” átmenet induktorai a népnemzeti vonulat utódai voltak. Azonban a sok tíz év lelki és szellemi homogenizálódásban, az egy ellenségképben, azaz a „ruszkik haza” jelszóban majdnem tökéletesen összemosódtak azon társadalmi rétegek, melyeknek képviseletét annak idején valamennyi irányzat külön-külön a magáénak vallhatott. Megkezdődhetett hát az új-régi hatalmi, ideológiai át-, illetve visszarendeződés minden szintéren.

Ennek okán aztán költőink, íróink, művészeink, publicistáink és mindenki keresni kezdte helyét az újraszerveződő társadalmi formációkban.
Így, a 2022. év elején, visszatekintve a rendszerváltás tragikomédiáját követő, több mint harminc év politikai, gazdasági és kulturális harcainak távlatára, azt érezhetjük, hogy majd’ mindent átmentettünk a mostani időkre. Azaz, ma sincs ez másként, mint régen. Voltak, és még mindig vannak szabályok, melyeket itt is, meg ott is betartatnak, amiről nem szeretik, ha sok, vagy őszinte szó esik.

Aztán az ember tovább elemzi a jelenséget, és rájön, hogy valóban, valamennyi történelmi korra jellemzően elmondható, hogy a felszín soha nem mutatja meg teljes minőségében a valóságot. Sem egyiket, sem a másikat. Valahol, kesze-kusza összefonódások, érdekek mentén születnek döntések, mi pedig átéljük azok eredményeit, vagy kellemetlen következményeit. Költő, író elődeink is ezek érzetét vetették papírra hevesebb, vagy visszafogottabb hangon.

A kérdés mindig az, hogy adott időben mennyi a szükséges és elégséges cselekvés, hogy a nemzet érdekeit hatékonyan képviselni tudjuk. Ebből nem lehet engedni. Mennyi az a szükséges és elégséges kiállás, a mi tollainkban is, hogy elmondhassuk, mit is gondolunk a világról, a körülöttünk zajló eseményekről, még akkor is, ha nem mindenben értünk egyet. A közös cél az: hogy a magyar irodalom értékeit gyarapítsuk.

Voltak korszakok, amikor az aktuális történelmi, politikai viszonyok sokkal nagyobb teret engedtek a szólásszabadságnak. A látszat, a felszín ma is ez, de annak értelmezése, és minősége egészen lepusztult és kiábrándító képet mutat. Bárki, bármikor és bárhol, szinte következmények nélkül szembe köphet bárkit. Értsd: szó szerint. S ugyan a kizsákmányoló társadalmi berendezkedések egyik újabb változata, a demokrácia és a vélt szabadság a nyakunkba szakadt, e naturalista új világban újra a hon iránti elkötelezett érzések megírása maradt talán a miserum fatum, a legsanyarúbb sorsú téma. Nem „divat”. Ahogy különc az, aki lelkesedni mer nemzeti ünnepeinken. Olyan nyers, és lecsupaszított lett, pontosabban maradt sokak számára ez az érzés. Minden időben, amikor a függetlenségért, a magyar szó használatáért meg kellett küzdeni, ugyan vitákkal terhelten, de valahol voltak összefésülhető szavak. Trianon is mindenkit megrázott, és mindenki dédelgetett egy álmot, hogy semmi nem örök. Talán akkor érezték legtöbben és legjobban magukénak e maradék földdarabot, és a túloldalra szakadt testvéreket, szülőket, barátokat. Azóta eltelt száz év, s bár az örökhöz képest ez az idő szinte semmi, de arra bőven elegendő volt, hogy ki-ki a helyén maradjon, vagy máshonnan fújó szeleket fogjon be a vitorláiba. 1956 eseményei is arra világítottak rá, hogy nincs minden rendben körülöttünk, és koránt sincs minden eszköz a mi kezünkben. Kollaboránsok, és tévelygők mindig voltak, és ezután is lesznek. Kint is, bent is. Talán nem túlzok, ha azt érzem, hogy permanens „trianoni” időket élünk. És nem csak mi.

Összegzésképpen:

A szépíró írhat a szerelemről, a csalódásról, a szenvedésről, a táj szépségeiről, családról, a tudományról, az abból kinőtt istenkép misztériumáról, de minden lépése törvényszerűen beágyazódik az őt körülvevő társadalomba. Múltja és jelene tele van föl-fölszakadó sebekkel, aggályokkal, a jövője ismeretlen kihívásokkal, és az ebből kikerekedő érzések, konfliktusok óhatatlanul nyomot hagynak alkotásaiban direkt módon, vagy az allegória köntösébe rejtve.

És fölszólal a kérdés: vajon van e akkora erő a szülőföld szeretete, annak szerte ágazó gyökereihez való tartozás igénye (ahol nincs, ott nincs is mit tenni ez ügyben), ami elegendő muníció ahhoz, hogy minden sérelmen fölülemelkedve becsülni tudjuk azt a helyet, ahol élünk, és írásaink, cselekedeteink a nemzetet, mint a magyarság megmaradásának zálogát tekintenék és szolgálnák? Van-e bennünk, minden oldalról őszinte megbánásra, beismerésre való hajlandóság, és van-e a szívünkben őszinte megbocsájtásra képesség? És vajon vagyunk-e, akik ezt akarják, és vagyunk-e elegen?

Mert,

„…Aki tudja, innen való,
s a világban merre tart,
azt a szél hazafúj
a röghöz, a hanthoz,
mely óvón betakar,
hol megszólít minden név
bölcsőben, kereszten
az őrvidék Pinkától
Gyimesbükk könnyéig,
Szerémség szöllejétől,
hajdan ékes sasfészkünk
Árvaváraljáig.
S hogy tőlük dús e föld,
s a kemencés kenyér,
imája Istent dicsér,
ha kér Jézust,
Máriát susog,
és ölükben megbújó
csöndes sóhajában
lelke már nem búsong…”
(Id: Békességet)

 

…és a vers:

 

Örökségünk

Ó, Ti költőóriások, miként gondoljak felőletek?

Hányszor szidtátok és gyaláztátok
magányos, küzdő nemzetem?
Hányszor szaggattátok meg
kérges magyar fajom ősi fáját?
És hányszor szaladtatok pénzért,
nyugatos kávéházi füstért
a rabigát ránk dobó gyalázatos után?

S Keletem cserzett képét, mondjátok,
miért és hányszor pöktétek szembe,
s Ti szembeköpöttek,
rög fosztotta népem hangja,
Benneteket mi énekelt át mégis
a túlsó, posványos partra,
elárulva a Szent Imát?

Ó, mondjátok, kinek fájt úgy Trianon,
mint még addig és azóta soha semmi?
Hányan haltatok bele e szörnyű gyászba,
amit, jól tudom, megénekeltetek sokan?
És mégis, hányan és hányszor dobtatok el így is,
ha fejetekben a tézis a szívet sodorta el?

Ó, Ti költőóriások,
hát miként gondoljak felőletek?
Miként, amikor az itt hagyott szó,
Tőletek, jobban fáj, mint letépett karom?

Látnom kell hát, eszmélek magam is.
Ti is gyarló emberek vagytok.
Bennetek is sejtek alkotják
azt a romló testet, ami gyakran
galádul megcsal,
és mindent magának rendel.
És nem vagytok Ti sem
tévedhetetlenek.
És összetörve zuhan Veletek is
minden, a megtépázott lélek,
a legalább önmagatok előtt beismerés.

De van Bennetek,
Ti költőlelkek,
valami poéta kurázsi,
és bocsánatossá teszi
minden tévedésetek,
s föloldják kétségeink
szívtépő vallomásotok,
térdeplő soraitok
eget föltépő jaja,
baljós látomásotok
és nappali álmotok.

Így maradtok nekünk
költők és óriások.
Szavaitok belénk égtek
létünkké válva,
mint gyermekbe
anyja első mosolya
az ösztönös öröm
karjába zárva.

És megszűrjük már az ideákat,
mik előlünk hányatok eltemethetett,
téveszmék közé, skatulyába zárva
nevetek fölé sarlót kalapácsolt a terv.

És magunk kutatjuk
Bennetek az embert,
utat mutasson hát ő,
ki belőlem való is lehet,
ki lelki pőrén menetel
a hófödte végtelenben,
s az égre ír, tolla kifogytán
végső leheletet,
hogy van-e még haza,
hol értik tán e szót,
mert szíve fölismerte
a hóhér pribéket,
ki mentében paroláz,
mit a szomszédtól lopott.

S mit kezd majd
gondolatimmal bárki,
ha szúette szekrényben
lógnak majd e sorok,
pedig szemünkbe
most is sok pernye hull,
és nem kevés korom.

De Ti, költők és óriások,
mind előttünk jártok,
s épp Miattatok írok,
talán egy fejfára rovok
talán egy versnek valót,
gazos virágos kertünkben
egy ásónyi nyomot.

Ó! Ti lélekben, testben éhező
ifjú s vén Titánok,
kik kényszerből vagy önként,
de gyorsan éltetek, és sokat,
kik tán sejtettétek, de nem mindig,
vagy túl jól érthettétek
szenvedve viselt korotok,
s a mélyvénás gondotok.
A magatok, s a világ baját
szívetekben hordva,
dúlt kebletek tán felelőtlen
sújtott harcot, és dicső
csatákat megküzdött
ősi népet és bölcs jellemet.

 

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások



Archívum

Hozzászólások

DISQUS