Viktor és Viktória – 6. rész • Hetedhéthatár

Szépirodalom - próza

Viktor és Viktória – 6. rész

 

Mialatt egyik oldalon újabb és újabb, radikálisabbnál radikálisabb tervek kieszelésén dolgoztak, másik oldalon pedig az ország, most már Bukaresttel az élen folytatta a harcot egy demokratikusabb rendszerért, Viktor nyugtatókat szedve heverészett, és olvasott. De már nem volt egyedül. Többnyire a húga is – fizetéstelen szabadságon lévén – ott sürgött-forgott mellette.

– Nagyon hiányzik a tévé – panaszkodott a fiú időnként. – Már minden könyvet kiolvastam, és sétálnék is, sétálnék.

– Elhiszem. Én is, de ígéret szép szó, megtartva úgy jó. És amit egyszer megígértem apának, azt be is tartom mindenképp.

– Apja lánya. Akkor hadd menjek veled legalább a szomszédba.

– Jól vagy?

– Remekül. Már kutya bajom, komolyan.

– Hamar regenerálódtál, de mi lesz, ha megint visszaesel, mihelyt meghallod, mi folyik az országban?

– Mi folyik? Oké! Elismerem, dilis vagyok. Menj csak szépen egyedül. Látom, most is tűkön ülsz, és alig várod, hogy beugorj hozzájuk a legfrissebb hírekért.

– Ez az! Dehogyis vagy te dilis, bátyuska. Akkor lennél az, ha te is átjönnél. Egy óra múlva itt vagyok. Majd elmesélem, mi újság.

Vicus barátnője, egy jó pár évvel idősebb, excentrikus festőnő, két házzal lakott odébb egy lepusztult bérházban.

Esteledett. A központból puskalövések, egy-egy szórványos ágyúdörgés és egyéb zaj hallatszott.

– Zavarok? – csöngetett be a barátnőjéhez zavartan.

– Dehogyis! Te sohasem zavarsz, cicuskám.

A belső szobában fürdődresszes, dagadó izmú akt cidrizett.

– Jochen, bemutatom neked a legjobb barátnőm.

– Chiş Viktória.

– A legújabb felfedezettem: bokszbajnok, mellesleg az élettársam.

– Mióta? Elnézést!

– Semmi baj! Jochen mindent tud rólam – simult Dorina a kigyúrt testű bajnokhoz. – Ideális modell: erős, arányos, türelmes. Tapogasd csak meg ezeket a békákat!

– Hű, de kemények! Mint a kő.

– Ugye? De hidd el, az ágyban sem málé. Öltözz fel, kérlek, mert megfázol!

– Dorina!

– Mi a gond? Vica is ismer, nemcsak te, úgyhogy hagyjuk a púdert, picikém! Nálam ez nem divat, ha nem vetted volna észre mostanig.

– Maga, te német vagy? – kérdezte Viktória.

– Ja. Bánáti sváb – válaszolta Jochen helyett Dorina, aki bőbeszédű nő lévén rendszerint három helyett is csicsergett.

– Hogyhogy itt vagy még, és nem emigráltál németbe? Lehetőség volna rá, hiszen minden svábért, szászért fejpénzt fizetnek a germánok.

– Azért, mert… Látod, ezt nem tudom. Miért, bajnokom?

– Egyszerű. Lehet, hogy nagyon bután cseng, de én ragaszkodom a hazámhoz. Különben sem ágál sokáig itt ez a giliszta. Úgy elsöpri a forradalom, hogy maholnap Scorniceşti[i]-en fog felébredni. Akkor aztán jaj neki is, meg a cinkosainak is, akik miatt idáig jutottunk – rázta meg az öklét az amúgy békés svábnak tűnő ökölvívó.

– Így beszél egy igazi férfi, uraim – csókolta szájon a fekete rúzsos ajkú festőnő. – Wagner úr, örülök, hogy a barátnője lehetek.

Viktória arca úgy elborult, mint az ég, amikor ellepik a fellegek. Ez egy idealista! Még csak az hiányzik, hogy megtudja, az ő apja is a diktátor cinkosaihoz tartozik.

– Akkor én tovább nem is zavarok. További kellemes pingálást! – búcsúzott el a barátnőjétől, amikor ismét csengettek, és be is zörgettek Dorina ajtaján.

– Ez meg ki a franc? – nyitott ajtót a nő bosszúsan.

Cingár, szemüveges emberke állt az ajtóban. Arca csupa vér, nadrágja sáros, jobb kabátujja leszakadt.

– Engedjenek be, üldöznek a hekusok!

– Még csak az kéne! Mars innen, te huligán!

– Halt! – fogta meg az ajtót Jochen hátulról. – Már hogy lenne huligán! Gyere csak be, öregem!

– Nein, nein! Maradjon! Semmi kedvem bajba kerülni miatta.

A sváb azonban ügyet sem vetett a festőre, gyorsan behúzta a férfit, s már vitte is a másik szobába.

– Nincs itt valami padlás, rejtett fülke vagy efféle?

– Úristen, nem érti! Azt mondtam, dobbantson. Tudod te, mi jár azért, ha valaki ellenforradalmárt rejteget?

– Csak néhány perc, addig te is kibírod. Különben sem biztos, hogy ide is bejönnek. Látta valaki, amikor besurrantál? – kérdezte a szemüvegestől.

– Nem, nem hiszem.

– Mindegy. Itt akkor sem maradhat – makacskodott Dorina, és feltette magában, izmok ide, izmok oda, még ma este kiadja az útját legújabb modelljének is.

– Kinyitni! Rendőrség!

– Késő. Bújj öreg az ágy alá, és meg se mukkanj, ameddig érted nem jövünk. Tessék! – nyitott ajtót maga Jochen a zsaruknak, még mielőtt a festőnő elárulná, ki rejtőzködik odaát az ágy alatt.

– Beenged? Egy veszedelmes terroristát keresünk – húzta elő fegyverét egy fiatal, vékony bajszú őrmester.

– Itt? Nálunk? Maga el van tájolva. Nincs itt semmiféle terrorista.

– Elhiszem, de a parancs, az parancs: házkutatást kell tartanunk.

– Megértem. Mutassa meg a parancsot, és bejöhet.

– Hát ez meghibbant! Mit szólsz hozzá, Costică? – vigyorgott a társára, egy ugyancsak fiatal, vörös hajú rendőrre. – Ez a muki azt hiszi, szilveszter van, és petárdáznak a városban. Álljon félre az útból, vagy lelövöm.

Bementek.

– Jó estét kívánok! Ni csak ,Viktória!

– Ti ismeritek egymást? – örvendett meg a festőnő; lehet, hogy mégis megússzák ezt a balszerencsés kalandot?

– Hogyne, méghozzá elég régóta – fintorgott Viktória. – Osztálytársak voltunk a gimiben.

Sőt: egy időben együtt is jártak mindaddig, amíg Aurel erőszakoskodni kezdett a leánnyal. Erre szakítottak, pontosabban csak Viktória, mert a fiú továbbra is zaklatta.

– Foglaljon helyet, őrmester! Bor, pálinka? Meggyújtok még egy gyertyát, hogy jobban láthassunk.

– Kösz, sajnos szolgálatban vagyok, vagyis… – pislantott a karórájára a fiatalember. – Fél nyolc. Most már nem. Ide azt a pálinkát! Costică, lelépni! Vége a műszaknak.

– Várjon, egy pohárkával azért még megihat. Vagy tudja, mit? Vigye el az egész üveget. Cotnari bor. Szereti?

– Imádom – csókolt kezet Costică udvariasan a leánynak.

– Itt vagy még? Azt mondtam, elmehetsz.

– Jó éjszakát, vagyis inkább viszontlátásra! Úgy nézem, maga festőnő – mutatott a festményekkel telezsúfolt szobára. – Nem festene le engem is, mert akkor holnap ismét eljönnék?

– Nem. A hölgy foglalt – lépett előre mogorván a bokszbajnok. – Talán jöjjön vissza egy év múlva.

A két férfi szeme ellenségesen villant egymásra.

– Tessék a bor! Jöjjön, kikísérem.

– Foglalj helyet! – mondta Viktória.

– Merci![ii] – ült asztalhoz derűsen az egykori osztálytárs. – De hideg van ebben a… műteremben.

– Vacsorázott már, őrmester? – tért vissza tűzbeborult arccal a festőnő.

– Jól vagy? – firtatta a bokszbajnok.

– Ho… hogyne. Szóval? Mit hozzak?

– Nagyon kedves. Én igazán nem szeretnék zavarni… Mi volt ez? – kapta fel a fejét, amikor eltüsszentette magát valaki.

– Ez? – ejtett ki Dorina kezéből egy poharat. – A… a nagyapám. Odaát fekszik. Influenzás.

– Úgy, influenzás? – meredt rá hosszan, gyanakodva a fiatalember. – Ezért ijedt meg annyira?

A festőnő akarva akaratlanul még jobban megrettent.

– Ne vicceljen! Miért ijedtem volna én meg emiatt?

– Akkor jó. Esetleg bemutatna engem is a tatának? Már csak illemből is, ugyebár.

– Bemutathatja – avatkozott közbe közömbösséget színlelve a bokszoló. – Igaz, hogy fertőző, de mit számít egy kis fertőzés olyan edzett fejvadásznak, pardon, rendőrnek, mint maga, ugyebár.

A rendőr kajánul mosolygott.

– Stimmel. Akkor, ha megengedik… – ballagott át felemelt pisztollyal a szomszéd helyiségbe.

Senki! És ekkor tisztán, egészen hallhatóan ismét feltüsszentett a szemüveges menekült az ágy alatt.

– Egészségére! – rántotta fel az ágyterítőt az őrmester. – Volna szíves kimászni az ágy alól?

A társaság lélegzet-visszafojtva várta, hogyan reagál ezek után a hatóság.

– Isten hozta, nagyapa! – rántott elő a rendőr egy kézi bilincset. – Így ni! Mehetünk! Veletek pedig még számolok – sziszegte oda Vicusnak.

– Nézze, őrmester elvtárs! – próbált egyezkedni vele a bokszoló. – Nem intézhetnénk el ezt intelligensebben egymás közt? – húzta elő a bukszáját, nagyon jól tudva, mi vár arra, aki ellenforradalmárokkal cimborál.

– Mi, megveszteget? Nyújtsa csak ide a kezét szépen maga is!

– De uram, ezt nem teheti! – tördelte kezeit a festőnő. – Viktória, szólj már te is néhány szót!

A lány tanácstalanul hallgatott. Ennek szólni? Falra hányt borsó lenne. Tulajdonképp még örülhet, ha nem záratja őt is melléjük. Azért semleges sem maradhat, elvégre barátnők, másfelől csöppet sem kizárt, hogy nem kerül bajba az apja is.

– Nem bocsátanál meg nekik a kedvemért?

A fiatalember megtorpant. Milyen édes, amikor így kérleli, no meg szokatlan, hiszen eddig még sohasem kért tőle semmit sem. Ő annál gyakrabban, és többnyire hiába. Most viszont úgy néz ki, ennek is eljött az ideje. Hát isten neki, fakereszt, legrosszabb esetben kikosarazza, és akkor örökre végeztek egymással.

– Attól függ, mit kapnék cserébe.

– Mit kívánsz?

– Feküdj le velem! – súgta Viktória fülébe.

A lány ugyanolyan vörös lett, mint Dorina, miután kikísérte Costicat.

– Megegyeztünk.

– Becsszavadra? – hitetlenkedett az őrmester.

– Becsszavamra.

– Uraim: önök szabadok! – kapcsolta le a karpereceket a két férfiről.

Viktória porig alázva botorkált haza a sötétben. Kurva! Kurva! – sikoltozott benne a szégyenpadra hurcolt női méltóság.  Eladtam a testemet egy tál lencséért.

– Mit tudtál meg? Mi újság? – rohanta meg otthon a testvére.

– Semmit.

– Pedig azt ígérted… Basszus, sejtettem én, hogy semmit sem fogok tőled megtudni – kezdett kutatni a szekrényekben lázasan.

– Mit keresel?

– A rádiót. Itt kell lennie valamelyik fiókban.

Meg is találta, s a következő percekben dobogó szívvel hallgatta a Szabad Európa híreit. Ekkor tudta meg ő is meg Vicus is, hogy a diktátor ugyan elmenekült, de Târgovişteben elfogták, s nemsokára a Nemzeti Megmentési Front Tanácsa ítélkezik fölötte. A testvérek ujjongva borultak egymás nyakába.

– Menjünk, nézzünk körül a városban! Ezen az éjszakán úgysem alszik itt már senki sem.

– És apa? – aggodalmaskodott Viktória. – Bármelyik percben megjöhet. – Nyilván aggódni fog, ha nem talál itthon bennünket.

– Akkor maradj itt. Egy óra múlva én is itt vagyok.

(folytatjuk)

 

[i] N. Ceauşescu szülőfaluja.

[ii] Köszönöm! (fr.)

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások



Archívum

Hozzászólások

DISQUS