Beszélgetőpartnerem Takács-Nagy Gábor, aki 2021-ben megkapta a Prima Primissima díjat. A beszélgetésre a Magyar Újságírók Országos Szövetségének székházában került sor 2022. február 23-án.
Ön hegedűművészként kezdte a zenélést. Mint hegedűművész, tud-e valamiféle rangsort felállítani kvartett, trió, vonósnégyes, koncertmester között? Művészi megmérettetés szempontjából közülük melyik jelentette önnek a legnagyobb kihívást?
Nagyon érdekes kérdés. Mint vonósnégyes első hegedűse, az a legnagyobb kihívás. Természetesen mindegyik formáció számára, amiket ön említett, csodálatos darabok léteznek, de valahogy én úgy érzem, hogy a vonósnégyesek a zeneszerzők műveinek a krémjei. Szóval óriási, ahogy lepárolódnak a lényegi dolgok egy zeneszerző lelkéből. Úgyhogy vezetni a Takács Quartettet – ami életemnek egyik nagy kalandja volt, 17 évig csináltam – az volt egyben a legnagyobb kihívás is.
Hangszeres művészként mi motiválta a karmesteri pálya felé?
El kell mondanom, hogy azért hagytam ott a Takács Quartettet 1992-ben – ekkor az Egyesült Államokban éltünk –, mert 1989-től a jobb kezemen kialakult egy kézprobléma. Ez előfordul hegedűművészeknél, nem tudták meggyógyítatni, és sajnos nem tudtam koncerten 100 százalékot nyújtani, hetvenet se. Úgyhogy megegyeztünk a fiúkkal, a Quartett tagjaival, hogy akkor eljövök a kvartettből. Utána még tudtam hegedülni, de sose tudtam igazán topon lenni. 1991-ben, még mikor a kvartettben játszottam, Solti Györggyel, a nagy magyar karmesterrel játszottunk Londonban és Bécsben zongora négyeseket, ő mondta nekem, hogy Gábor, egyszer még ön nagyszerű karmester lehet, mert nagyon jó a body language, vagyis a testmozgása. Szóval amikor a kézproblémám volt, már felötlött bennem, hogy szeretnék vezényelni egyszer. A vezénylést 2002-ben kezdtem. Ha nem romlik el a kezem, lehet, hogy most is a Quartettben hegedülök.
De most is tud hegedülni?
Az igazság az, hogy koncerten már nem állok ki, de tudok hegedülni. Szóval be tudok mutatni a zenekarnak, két-három ütemig nagyon jól tudok hegedülni. Ez nagyon fontos, hogy a zenekari zenész érezze, hogy nemcsak beszélek, hanem tudom, hogy miről van szó.
Emlékszik arra, hogy mikor beleszeretett 8 éves korában a hegedülésbe, akkor milyen hegedűn játszott, aztán a Quartettben milyen hegedűje volt, és most milyen hegedűje van?
A szüleim vettek nekem egy kis hegedűt. Elfelejtettem a nevét. De amikor a Quartettbe kerültem 19 éves koromban, Pilát hegedűm volt, egy nagyon jó magyar hegedűkészítő mester által készített hangszer. Aztán később, a kvartettezés alatt, kaptam egy Stradivarit egy német családtól.Mondjuk 8 évet játszottam Stradivarival, de volt egy Niccolò Gagliano hegedűm, és az van most is.
Ön igen gazdag zenei pályát tudhat maga mögött, különböző posztokon, a világ számos helyén szolgálta a zeneművészetet. Ki tudná-e valamelyiket emelni, akár helyszín, akár zenei szempontból. Tudná-e jellemezni az azonosságokat és az eltéréseket?
Éltem 6 évig az Egyesült Államokban, ott nagyon klassz, nagy koncerttermek vannak, de a közönség nem olyan nagylelkű a tapsaival. Szóval ott egy icipicit langyosabb a dolog. Egyik kedvenc helyem a londoni Wigmore Hall, ami a Mekkája a kamarazenészeknek. Az volt számomra az egyik legnagyszerűbb hely. A legjobban tulajdonképpen Pesten szerettem és szeretek játszani, de ott izgulok a legjobban. Hollandiában nagyon tetszett az, hogy az emberek fölállnak, vagyis ha nagyon jó a koncert, akkor standing ovation van. De ha egy helyszínt megemlíthetek, akkor a londoni Wigmore Hallnak az atmoszférája, az akusztikája és a közönség lelkesedése az különleges élmény. Persze a legnagyobb öröm, amikor Budapesten a Zeneakadémia nagytermében játszottunk, és nagy sikerünk volt. Az a legszívetmelengetőbb érzés.
A külföldi helyek közül melyik hasonlít a legjobban a magyarhoz?
Külföldi helyek közül… ezt most nehéz megmondani, hogy a magyarhoz. Igen, például játszottunk Oroszországban, például ott is, ha az ember játéka megfogja őket, nagyon lelkesek tudnak lenni. Kelet-Európát említeném, de azért így mégsem. Budapest az igazán egyedi, valami miatt. Nem tudok hozzá hasonlítani más helyet.
Pályájának melyik szakasza áll önhöz a legközelebb?
A tanulóévek nehézségei, és az, amikor éreztem, hogy egyre inkább megyek fölfelé, a sors összehozott óriási muzsikusokkal. Köztük például, 25 éves voltam, amikor kikerültünk Kanadába, Székely Zoltánnal tanultam meg a hat Bartók vonósnégyest, aki Bartók Béla barátja volt és kamarapartnere. Ezek a legnagyobb emlékeim, ezek a gyönyörű tanulóévek, amikor összekerülhettem a Zeneakadémián, illetve később is, óriási muzsikusokkal. Ezek Yehudi Menuhin, Rosztropovics, Székely Zoltán. A Zeneakadémián is csodálatos tanárok voltak. Kurtág György, Rados Ferenc, Mihály András, Alfred Brendel, a nagy zongorista foglalkozott a Qurtettel Londonban. Szép, és nehéz évek voltak, de már áldom a szerencsémet. Szerintem ahhoz, hogy valaki sikeres legyen, három dolog nagyon fontos, az hogy nagyon tehetséges legyen, nagyon nagy munkamorálja és szerencséje legyen. Hálás vagyok a sorsnak, hogy ilyen óriási, nagyszerű vonósnégyes kollégáim voltak a Takács Quartettben. És később a Mikrokozmosz Quartettben is, mert aztán még egyszer kvartetteztem, Perényi Miklóssal, Tuska Zoltánnal és Papp Sándorral. Fölvettük a hat Bartók vonósnégyest. Ez volt életem hattyúdala, mint hegedűs. 2007-2008-ban.
Épp a napokban beszéltem egy barátommal, aki kanadai tiszteletbeli konzul volt. Hegedűmúzeuma van Montrealban – a világ legdrágább és leghíresebb hegedűi ott vannak. És mondom neki, hogy te, ismered azt a nevet, hogy Takács Quartett? Azt mondja, persze, hogy ismerem. Ott voltam a koncertjükön Kanadában, bár az időpontra már nem emlékszem.
Annak örülök azért, hogy a mi szakmánkban, mint a Quartett, az egész világon ismernek minket.
És a név, az a mai napig ismert.
Persze. Ők koncerteznek nagyon nagy sikerekkel Kanadában, Amerikában, mindenfelé.
Őszintén ezért is csodálom önt, hogy továbbra is engedélyezte a névhasználatot, annak ellenére, hogy kilépett a Quartettből.
Az a helyzet, hogy mivel megbetegedett a kezem, és nekünk amerikai szerződéseink és lemezszerződéseink voltak, hogyha a nevet elvesztik, akkor nagyon nagy bajba kerültek volna.
Hogyan tudná összefoglalni saját zenei küldetése lényegét és eredményességét?
Azt mondjuk, hogy a zene a lélek nyelve. Szerintem a zene egy spirituális gyógyszer. Abban az esetben, hogyha a zenélés szívből jön, akkor szívbe fog menni. A zene által el tudjuk varázsolni az embereket egy szebb világba. És hogyha párszor, egy koncertemen, ha vezénylek vagy mikor hegedültem, az emberek pár pillanatra el tudnak, meg tudnak szabadulni a saját gondjaiktól, örömet és felüdülést kaptak, úgy gondolom, hogy akkor érdemes volt zenélni. Mintha egy gyógyszert adna az ember. Én annak örülök legjobban, például most karmesterként, kimegyek a színpadra, és látom, hogy a közönség – persze, ez normális dolog – eléggé fapofával ül, mindenki nagyon komoly, de a koncert legvégén az a legnagyobb öröm, mikor látom, hogy mosolyogva mennek el.
Hegedűművészként, koncertmesterként szemben van a közönséggel a művész, karmesterként pedig háttal. Ez jelentett valami változást a lelkében?
Nagyon érdekes a kérdés. Igen, mert korábban láttam is őket, aztán nem. Ez eleinte zavart, most már megszoktam, már nem zavar. Az első időben furcsa volt, hogy nem látom őket, bár megszoktam azt, hogy az első pillanatokban mint karmester beszélek egy kicsit a darabokról.
Hogyan látja a zeneművészet főbb változásait?
Egy icipicit negatív tendenciát látok. Ezt nem gondolom Budapestre, vagy Prágára, vagy New Yorkra. Az egész világon azt érzem, hogy a technológia, a zenélés technikai részének a nagyszerűsége a cél, és egy icipicit, hogy mi a spirituális tartalom, az kevésbé fontos most a zeneakadémiákon. Őrület és bodorság általánosítani, mert természetesen biztos, hogy zseniális, fantasztikus tanárok vannak mindenhol, de úgy nagy átlagban ezt látom. Amikor én voltam diák, és utaztunk szerte a világban, az elsődleges szempont a zeneiség, a spirituális tartalom felmutatása volt. Manapság egy fiatal mer úgy játszani szerte a világban, hogy technikailag, fizikailag nagyszerű, viszont nincs igazán tartalma. Szóval az én koromban, és szerte a világban, akkor „seggberúgták” azt a fiatalt – idézőjelben –, aki nem volt egy színész minden hanggal. Mert mi színészek vagyunk, nem szavakkal, hanem hangokkal. Hibának tartották, hogyha nem a mögöttes tartalmat sugároztuk. Szóval körülbelül így látom, de nem szabad általánosítani, de egy kicsit ez a tendencia veszélyesen alakul. A fiatalok meg vannak mérgezve túl sok félelemmel, hogy jaj, csak nehogy elrontsak valamit fizikailag.
A magyar zeneszerzők közül kit, mennyire ismer a világ, vannak-e ennek földrajzilag is markánsabb területei?
Bartókot, Lisztet említhetném elsősorban, de Kodályt is nagyon ismerik. Lisztet mindenhol ismerik. Bartók nevét is. Megmondom őszintén, hogy amikor utaztam a világban, tapasztaltam, hogy – ez egy banális dolog, de – a Puskás nevet mindenki tudja, ha magyar vagyok. De Kodály nevét is ismerik. Már Dohnányi nevét kevésbé, de a zenészek ismerik. És Erkel Ferenc, ő már kevésbé ismertebb a nagyvilágban, és Weiner Leó is kevésbé. Kurtág György nagyon ismert bizonyos körökben, úgy értem, az avantgard zenészek között. De Bartók Béla neve az nagyon nagy név.
Hogy jött a Bartók iránti szeretete?
A tanáraim miatt is, mert először is, mikor a ‘70-es évek második felében a Zeneakadémián jártam, ott valami fantasztikus aranykor volt. Csodálatos tanárainkkal Bartók vonósnégyeseket tanultunk, és fantasztikus óráink voltak. És aztán elkerültünk Székely Zoltánhoz Kanadába, négy hónapig. Avval az emberrel dolgoztunk együtt, kétnaponta voltak óráink, akinek írta Bartók a nagy hegedűversenyét; akivel együtt muzsikáltak; aki úgy beszélt Bartókról, hogy mikor nézte a kottát, azt mondja, igen, azt hiszem, itt Béla azt akarta… De nem fölvágásból, neki Béla volt. Ez azért az embernek rányomja a bélyeget, hogy ilyen nagyon nagy emberekkel találkoztunk. Aztán Koromzay Dénes, a magyar kvartett brácsása vitt minket ki Amerikába. A coloradoi egyetemen kaptunk állást, és ő ugyancsak ismerte Bartókot, mert ő mutatta be Budapesten Bartók 5. vonósnégyesét és dolgozott ő is Bartókkal. Sőt, még Végh Sándorral is dolgoztunk, aki ugyancsak ismerte Bartókot. Tehát én első kézből, vagyis olyan emberektől tanultam a Bartók zenélést, akik együtt voltak Bartókkal.
A magyar zeneszerzők nemzetközi ismertségével milyen tendencia látható?
Ismertek. Az az igazság, hogy aki a modern zenével, a Bartók utáni, 1930-40-50 körül született zeneszerzőkkel foglalkozik, egy kisebb kör. Sok magyar zeneszerző nagyon ismert. Veress Sándor, természetesen Ligeti, Kurtág, Durkó Zsolt, és rengeteg nevet nem akarok kihagyni, ma nagyon ismertek egy bizonyos körön belül. A nagyközönség nem ismeri őket annyira. Mondjuk, az idősebb korosztály képviselői, akik Beethovent, Brahmsot, Csajkovszkijt akarnak hallani – persze nem negatívan említem őket, mert óriási zsenik – nem foglalkoznak annyira a magyar, modern zeneszerzőkkel.
A közeljövőben milyen hangversenyen fog föllépni Magyarországon?
Nagyon szép tervek vannak, mert február 25-én például a Zeneakadémián három Kodály darabot vezénylek és Bartók brácsaversenyét, a világ egyik legnagyobb hegedű-brácsa művészével, Pinchas Zukermannal. És az a megtiszteltetés ér, hogy Kodály Sárika, a mester özvegye el fog jönni a koncertre. De utána is, március 11-én Mozart- és Bartók-est lesz a Zeneakadémián, Bartók zenekari concertoját vezénylem. Március 17-én Pécsett, majd 18-án a MüPában a Concerto Budapesttel Beethoven–Csajkovszkij-est lesz. Március 20-án a Liszt Ferenc kamarazenekart vezénylem a nagyteremben. Tehát több zenekarral dolgozom Magyarországon. Aztán meg a Fesztiválzenekarral, nehogy elfelejtsem, ahol első vendégkarmester vagyok. Ez április 9-10., Budapest, és aztán vidéken is lesz két koncertem, majd visszajövök májusban, a Concerto Budapestet vezénylem. Szóval nagyon örülök, hogy hazajövök. Svájcban élek, de én itt vagyok otthon.
Őszintén csodálom, hogy így fejből tudja ezeket.
Persze, onnan tudom, mert miközben idejöttem és a taxiban ültem, már a következő koncerteknek írtam meg a próba beosztásait… szóval nem lehet elfelejteni. És nem csak ezért, hanem azért is, mert be kell osztanom a fejemben, hogy mikor mit tanulok, nehogy pánik legyen. Nekem tehát előre is be van osztva, hogy az megy, azt mikor fogom tanulni. Na most, hogy miért szeretem Bartókot, amit korábban kérdezett? Azért is, mert Bartók zenéje nagyon a magyar nyelven és a magyar népzenén gyökerezik. És életem első zenei élménye az, hogy három-négy éves voltam, mikor dédnagymamám, aki aranyos néni volt, énekelt nekem magyar népdalokat. És tulajdonképpen később, a tanulmányaim alatt is hirtelen úgy visszacsengett a dédnagymama hangja a múltból, ahogy énekli a népdalokat. Szóval valahogy engem ez nagyon megfogott.
Van olyan, amit én nem kérdeztem, és szívesen megosztaná az olvasóinkkal?
Az, hogy nagyon boldog vagyok, hogy ilyen szerencsés vagyok az életben. Nemcsak gyönyörű családom van meg feleségem, hanem azután, hogy a vonósnégyest el kellett hagynom, mert kézproblémám volt és abba kellett hagynom a hegedülést, mégis a dobogón tudok lenni, és karmesterkedem. Annak örülök, hogy van egy kis tehetségem, úgy látszik, hozzá. Mert azért nem minden nagyon jó hegedűsnek vagy tehetséges muzsikusnak van vénája arra, hogy ott hadonásszon a zenekar előtt. Most viccből mondtam a hadonászást. Egyszóval szerencsés ember vagyok. Úgyhogy nem panaszkodhatom.
Hozzászólások