Viktor és Viktória – 10. rész • Hetedhéthatár

Szépirodalom - próza

Viktor és Viktória – 10. rész

 

Amikor reggel fölkeltek, Edömér már réges-rég elrobogott az építőtelepre, és Dorina is menni készült a színházba.

– Ugyanis itt dolgozóm, mint díszlettervező – magyarázta menet közben a festőnő. – Reggeli az asztalon. Ha szükségetek van még valamire, kukkantsatok a frizsibe. Pá, pá! Négy körül találkozunk.

– Hogy aludtál? – fürkészett Viktor húga arcába.

– Kösz, jól. És te?

Úgy tűnik, ártatlan! Bizonyára álmában babrált rajta olyan serényen.

– Mint a bunda. Nézzük, mi a reggeli!

Viktória csinált néhány szendvicset, közben elolvasták a tegnapi újságot, s már meg is született az aznapi haditerv: beugranak Freidorfra, és megnézik, milyen az az állatgondozói állás, amit az újságban hirdetnek. A település alig pár kilométerre húzódott a várostól és inkább külterületnek, mint falunak számított. Nem is olyan régen itt működött az ország legnagyobb sertésfeldolgozó üzeme és hizlaldája, amíg meg nem szűntették. Lehetséges, hogy most ismét beindul?

Felszálltak a 3-as villamosra, és rövid döcögés után megérkeztek az egykori sváb községbe.

– Jó napot kívánok! – köszönt Viktor illedelmesen egy fehér bajuszú öregapónak. – Megmondaná nekünk, hol lakik Holzberger úr?

– Hát ahajt, kint a telep végén. Polonă utca 6.

– Kösz! És a Weissmüller házát ismeri-e, tudja, ahol az a jenki színész lakott.

– A Hansi házát? Hogyne, épp ehejt, itt a Petőfi-téren, vagyis inkább csak a helye, mert már lebontották.

– Ki az a Weissmüller? – érdeklődött Viktória.

– Egyik kedvenc filmszínészem. A leghíresebb Tarzan-filmsztár, plusz ötszörös olimpiai bajnok gyorsúszásban. Most hat éve halt meg. Érdekes, minél kijjebb megyünk, annál büdösebb van! – szaglászott a fiú a levegőbe.

– A múlt szaga – élcelődött Viktória. – Aztán sok a mocsár is errefele.

– Ímhol a Holzberger-kastély! – állt meg Viktor egy tanyasi házféleség előtt. – Épp miránk vár a gazda. Jó napot kívánok! Maga Holzberger úr?

– Ja.

Dél. A nap egyenesen a szemükbe sütött. A tágas udvaron kutyák ugrándoztak egy szőke, melák ember körül. Lehetett olyan ötvenéves, szájában érintetlen cigaretta.

– Mars! A fene essen magukba! Kit keresnek?

– Hallottad? Ez magázza a kutyáit! – Az újsághirdetésre jöttünk, gazduram.

– Jöjjenek be! Ceauşescu, a helyére! Iliescu, Honecker maguk is!

– Kis Viktor – mutatkozott be a fiatalember. – Ez meg a húgom, Viktória.

– Csak egy emberre van szükségem.

– Ő csak elkísért. A munka egyedül nekem kell.

– Az mindjárt más. Ért maga az állatokhoz?

– Maximálisan – vágta rá gyorsan bátyja helyett Viktória. – Disznó, tehén, kutya, juh… Úgy ismeri őket akár egy… egy veterinár.[i]

– Én nem magát kérdeztem.

– Nem. Bocsáss meg, de hát úgyis rájönne.

– Akkor mi a francot, keres itt?

– Kenyeret. Azt reméltem, ahol egy disznónak jut néhány darabka, ott én sem maradok éhesen.

– Egy disznónak igen, mert azt felfaljuk, de magának nem, mert magát még csak meg sem ehetjük. Viszont tudja, mit? A feleségét felveszem – legeltette végig szemeit Viktórián az atyafi.

– Nem a feleségem, a húgom, Herr Holzberger.

– Annál jobb. Jöjjön, megmutatom a szobáját, ugyanis kvártélyba is felveszem.

– Engem? Nézze! Ha már a bátyám olyan őszinte, én sem akarok hazudni, ezért kerek perec bevallom, én sem értek a hízókhoz. Mellesleg mit szólna hozzá a b. neje? – értette el Holzberger tekintetét Viktória.

– Ő semmit, merthogy meghótt már vagy két éve, s mivel a gyerekek is elhagytak, igencsak elkelne egy kis segítség.

– Ilyen nagy az állomány?

– Ja. Megegyeztünk?

– De én…

– Majd beletanul, segítek. Igazán nem nagy ügy.

– Hát ha nem nagy ügy, tanítsa be a bátyám is. Ő szívesen beállna magához, ha felvenné.

– Őt… izé… – vakarta meg a füle tövét a piros arcú, rezes orrú kisgazda. – Nem bánom. Két feltétellel.

– Mégpedig?

– Ha magácska is vele tart.

– Vele, persze, mi több: épp erre akartam megkérni.

– Ennek örülök. Viszont ez a tanítás munkába, időbe és pénzbe is kerül ám. Én is csak azért vállalom, hogy segítsek magukon.

– Köszönöm. Nagyon hálásak vagyunk, Herr Holzberger. Ígérem, nem fogja megbánni. És a fizetés? Hetenként fizet vagy havonként?

– A bérük a koszt, lakás és okítás. Amíg bele nem jönnek, utána meglátjuk.

Viktor dühösen fintorgott, de még mielőtt visszautasíthatta volna a fekete mellényes freidorfit, húga már kezet is rázott a gazdával.

– Aláírva! Mutassa meg, hol lakunk!

– Milyen puha kacsója van kegyednek? – simogatta meg a gazda Viktória tenyerét. – Mégis mi a szakmája, ha nem titok?

– Miért érdekli? – türtőztette magát a fiatalember.

– Csak úgy kérdeztem. De ha titok, bocs az alkalmatlankodásért.

– Nem titok – mosolygott Viktória. – Gyógyszerész asszisztens.

– Szép szakma. És hogyhogy nem kap állást ilyen klassz diplomával a zsebében?

– Hosszú história. Majd egyszer ezt is elmesélem, de most inkább mutassa meg a kéglinket!

A gazda készségesen megmutatta, mármint egy tőrőlmetszett sváb nyári konyhát.

– Most így néz ki. Később átalakítom úgy, ahogy szeretik – húzott elő egy noteszt a zsebéből. – Tehát mit rakjak belé? Szerencsére van elég bútorom, még több is, mint kellene. Nem a legmodernebbek, de még ma is használhatók.

– Két ágy, ruhásszekrény, a kredenc, asztal maradhat, aztán négy szék, fogas és egy jégszekrény is jól jönne.

– Meglesz. Mikor költöznek?

– Holnap reggel, úgy nyolc óra tájt.

– Ilyen hamar? – sajnálkozott Dorina, amikor közölték vele, hol és milyen állást találtak a freidorfi negyedben. – Megjegyzem, ezt sem tételeztem volna fel rólad. Patika helyett disznóól…?! Ezért kár volt annyit biflázni.

– Majd az új világban másképp lesz – bizakodott a darukezelő. – Ott mindenki azt teszi, amihez kedve, tehetsége van, és a szükségletei szerint természetben fizetik. Akarsz egy tévét? Megkapod. Világkörüli utat? Csak kérned kell. A parlamentben szakemberek ülnek, a tévékben…

– Misét sugároznak – gúnyolódott Kis Viktor.

– Azt már nem! Elismerem, hogy valamikor fontos, progresszív szerepe volt az egyháznak, de a világ ráébredt arra, hogy az egyházat, Bibliát, sőt, magát istent is újjá kell formálni.

– No fene! Eddig azt hittem, isten teremtett meg bennünket, nem fordítva.

– Az ember sok mindent hisz, amíg fiatal és tanulatlan.

– Mint én. Világos. Se mesterségem, se diplomám. Még csak egy vacak darut se tudnék kezelni – ismerte be keserű öngúnnyal. – Mester, engedje meg, hogy gratuláljak, amiért legalább magának sikerült.

– Nem tudom, te most megint csúfolódsz-e, de egyet mondhatok: ne becsüld le a tanulást. Nézd azt a sok könyvet azokon a polcokon! Az összest kiolvastam, plusz egy csomót a könyvtárból, mert csak ésszel, tanulással lehet megváltoztatni a világot. Te hány könyvet ol­vastál ebben a hónapban?

– Egyet sem.

– No comment. Remélem, a disznók közt, erre is sort kerítsz.

Most Viktor nem tudta, ironizálnak vele, vagy okítják. Eljött az éjjel, lefeküdtek. Egy ideig hallgattak, majd nyugtalanul szólt át a húgához.

– Alszol?

– Még nem.

– Nem tetszik nekem ez a Holzberger.

– Miért?

– Elég zsugori az atyafi, meg az sem ahogy, gusztál, méreget.

– Nekem se, bár addig semmi zűr, amíg csak méreget. Talán mégis jobb lenne, ha Ágoston bácsinál landolunk.

– Talán. Ez attól is függ, mit fizet, mert ha egy hónap múlva sem tejel, akkor már én mondom: el kell tűnnünk ebből a városból.

Holzberger úr megtartotta szavát, és egész tűrhető szobává varázsolta a konyháját. Még tévét is szerelt fel a számukra, hogy ne unatkozzanak, ha este befejezik a sihtjüket.

– Miért este? Hát nem nyolc órát fogunk dolgozni? – aggodalmaskodott a fiatalember.

– Nem iroda ez, Viktor úr. Mi ugyanúgy pirkadatkor kelünk, mint falun a parasztok, és addig dolgozunk, amíg villanyt kell gyújtani.

– Szép hosszú siht! – fanyalgott Viktória. – És ki fog főzni, Herr Holzberger? Maga, vagy valamelyik kantinból hozatja a menünket?

– Én főzzek? Hogy képzeli! Női munka ez, kisasszony. Mindig is az volt, ha nem tudná.

– Már elnézést! – kerülgette a guta Kis Viktort. – Nem akarom cukkolni, de ez diszkrimináció, másrészt mi állatgondozónak szegődtünk, nem szakácsnak.

Ezen elég szépen elvitatkoztak egy darabig, végül megállapodtak abban, hogy Viktória főz ugyan, de a villanyt már a gazda fizeti.

– Viszontlátásra! Pakoljanak ki, rendezkedjenek be, nézzenek körül a vidéken. Holnap ötkor azonban legyenek talpon, hogy elkezdhessük a… tanulást.

Ami ezután következett, a testvérpár számára fölért a pokollal. Volt a majorban 50 disznó, megszámlálhatatlan csirke, tyúk, liba, néhány kecske, juh és két tehénke. Ezeket kellett etetni, itatni, tisztán tartani stb. Mire esténként ágyba kerültek, moccanás nélkül, mint egy kő feküdtek a következő kakaskukorékolásig.

– Nem bírom, jaj, nem bírom! – jajgatott Viktor és Viktória felváltva. – Hiszen ennyi munka négynek, ha nem ötnek is sok. És ez a bűz, kosz, gané…

Elhatározták, hogy feladják. Csak az a kérdés mikortól.

– Szerintem várjuk meg a hó végét! – törölte meg izzadságtól gyöngyöző homlokát Kis Viktor –, aztán meglátjuk, mennyi bért sikerül kicsikarnunk az öregből. Jó pénzért maradunk, kis pénzért csinálja maga, a szentségit!

A gazda titokban jót mulatott Kiséken. Elpuhult, városi kiscicák! – jellemezte őket magában. Most ők is láthatják, milyen egy paraszt munkája, amit annyira lenéznek. Szorította is őket keményen, helyesebben csak a fiatalurat, miközben Vicusnak megjátszotta a gavallért. Már persze a maga módján: sután, parasztosan, amin viszont a lány mulatott.

– Nono, azért vigyázz erre a vén kecskére! – figyelmeztette Viktor komoran. – Ma még nevetsz rajta, mert csak pukedlizik. De mit csinálsz akkor, ha holnaptól azt vallja, ami szabad a szemnek, miért ne legyen szabad a kéznek is?

 

(folytatjuk)

 

[i] Állatorvos. (rom.)

 

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások



Archívum

Hozzászólások

DISQUS