Nem tudom még, mi oka annak,
hogy mostanában
mindenről valami más jut eszembe.
Távoli asszociációk,
időben, térben alig kapcsolhatók össze
és mégis…
Nemrég, januárban virágot kaptam.
Három hagyma szorongott a nedves homokban.
Csenevész szirmuknak se színe se illata nem volt.
Mi ez, ahhoz a csokor jácinthoz képest,
amit édesanyám a kezembe nyomott!
Szépen eligazított, rózsaszínű papírja,
mint egy nagy virág vette körül…
Mikor is volt ez?
Úgy emlékszem első elemiben…
Akkor a Mater eszünkbe véste erősen:
mindenki hozzon egy csokrot,
mert köszönteni kell valakit.
A tanteremben gyülekeztünk.
Mindenkin ünneplő volt a ruha…
és a csokromat megcsodálta az osztály.
Megszólalt a Boriska:
– Jó szaga van!
– Illatos – javítottam, mert édesanyám így mondta
kezembe adva a csokrot.
– Adj egy szálat – kunyerálta Boris.
– Tessék! – és bokrétámból adtam neki egyet,
mert édesanyám azt tanította, ha kérnek,
azt illik mondani: – Tessék,
s az lesz a válasz rá: – Köszönöm!
… de Boriska nem mondott semmit.
– Adj nekem is! – szólt mellettem másvalaki.
– Nekem is!
– Nekem is! – Nekem is! …nekem is,
…nekem is…
Már lötyögött a meggyűrt papíros az utolsón,
mikor felhangzott mögöttem a hang…
– Virágárus!
Fülsértő, éles ordítozás adta tovább…
– Virágárus lány! Virágárus! …virágárus…
– és kinevettek, hogy adtam…
– és szégyelltem, hogy adtam.
Szégyelltem, hogy azt hittem, ha adok
az én gyönyörű, illatos csokromból,
akkor mindenki szeretni fog…
Nem szerettek.
Kicsúfoltak.
Szinte gyűlöltek azért, amit adtam,
mert bolond voltam, mert hiszékeny…
Mostanság ilyenek jutnak eszembe.
Előttem táncol a múlt, és semmibe hull a jövő…
Megöregedtem.
Hozzászólások