Úttörőcsapat, táborok és az újság (1) • Hetedhéthatár

Szépirodalom - próza

Úttörőcsapat, táborok és az újság (1)

Az embert élete során körbeveszi a kacatok sokasága. Már később megörül annak a bizonyos mozijegynek, amellyel lángoló szerelemmel fiatalkorában egy lányt vitt el egy moziba. Akkor – mint emléknek – óriási értéke volt. Most, hogy kinyitotta a bőröndöt és megtalálta a mozijegyet, egy pillanatra Piroska, a szerelme jutott eszébe. Karcsú, szőke lány volt, amikor nevetett, arca két oldalán olyan apró gödröcske keletkezett. A szíve akkor úgy dobogott, hogy majd kiugrott a helyéből. Ma már a nagy lángolás elmúlt, csak az emlék maradt meg.

Aztán, ahogy a bőröndben tovább kutattam, egy különös dolgot találtam. Az úttörőcsapatom tábori újságjának két évfolyam béli, spárgával összekötött számait. Időben 1950-et írtunk és ez a történet Magyarbánhegyesen esett meg. Ez a falu Békés megye keleti részében található, a „viharsarokban.” Ebbe a faluba költöztünk, apám jóvoltából, mert ő vasutas volt és ide helyezték. Itt folytattam öcsémmel az általános iskolai tanulmányaimat és itt volt az a bizonyos úttörőcsapat, amely a maga nemében különbözött az országban működő bármelyik úttörőcsapattól. El sem hinné az ember, ha valaki ezt elmesélné.

A megtalált újságok vetették fel bennem az úttőrös történeteket, amelyek nagyszerű élményeket nyújtottak. A csapatot az iskolában tanító rajztanár vezette. Később Z. Besenyei Antal néven festőművész lett, a főiskolán Pór Bertalan tanítványa volt. Azt azért meg kell jegyezni, a történet tisztasága érdekében, hogy ő – akit mi Toncsi-bának neveztünk – fiatal, lelkes, nőtlen rajtanár volt, öreg szüleivel élt a faluban.

Szóval, ott működött egy jól szervezett úttörőcsapat. Tagjai az iskola IV. osztályától a VIII. osztályig tevődtek össze. Nem volt kötelező belépni, a megszervezett programok vonzották a gyerekeket. Az őrsök úgy kerültek összeállításra, hogy abban volt negyedikes, meg felsőbb osztályos, így a kisebbekre vigyáztak a nagyok és megvolt az összhang.

Az, hogy ez az úttörőcsapat a gyerekek számára miért működött ilyen jól? Ez egy jó kérdés – szokták mondani. A felelet is mindjárt itt van. A vonzerőt a nagy nyári táborokra való felkészülés és a részvétel adta. Ehhez azt is hozzá kell tenni, mindez 1950-ben és azt követő hét évben zajlottak. Ezek az évek ott falun a téeszek szervezéséről szóltak, a Rákosi éra súlyos évei voltak, amikor minden gyanús volt, ha valaki tett vagy szervezett valamit. Az ÁVH emberei jelen voltak a településen, mert annak határában működött egy rádióadásokat „zavaró állomás”. Tehát a lakosságnak nem éppen megnyugtató világ volt ez. Mi, gyerekek, szinte semmit nem érzékeltünk ebből, mindig mással voltunk elfoglalva, nem a politikával. Erről szeretnék most „mesélni”, hogy mindez jól megérthető legyen.

Minden évben ott kezdődtek a dolgok, hogy ősztől már a következő nyáron megrendezésre kerülő nyári nagytáborra készült mindenki és iparkodott azokat a feltételeket teljesíteni, hogy részese lehessen e nagy eseménynek.

Pénze a csapatnak nem volt, támogatást sem kapott, ha pénzre volt szükség, nekünk kellett összegyűjteni. Hogyan is csináltuk ezt – Toncsi bá irányításával? Az iskola előtt volt egy park. Azt a pajtások gondozták, tartották rendben. Ezért a tanács fizetett az úttörőcsapatnak.

A másik pénzkeresési lehetőség az iskola kertben rejlett. A tanács adott az iskolának egy nagy kertet, ezt nevezték gyakorló kertnek, hogy a nebulók, falusi létükre, „tudományosan” is megtanulják a konyhai kertészkedést. Ezt Toncsi bá átvette az iskolától, ebben az úttörők tevékenykedtek. Vetettek, kapáltak, locsoltak. Volt ott minden, paradicsom, paprika, zöldség, saláta, uborka, meg ami a konyhakertben megterem. Aztán ahogy érett, fogyasztható lett, a srácok a falu piacán, kedden, meg pénteken eladták.

Miért is szerettek a gyerekek ezekben a munkákban részt venni? Volt munkaegység (az akkori téesz világból származott ez az elnevezés). Egy óra munka egy egység, ez egyenlő volt egy ponttal. Volt fél és negyed pont is, ki mennyi ideig dolgozott. Az őrsvezetők ezeket szépen összeírták és átadták Toncsi bának. Neki volt egy nagy alakú barna, vastag könyve. Itt minden úttörő neve be volt vésve és mellette pontosan vezetve, hogy jelenleg a pontrendszerben hol tart. Ez azért volt fontos, mert csak az jelentkezhetett arra a bizonyos nyári nagytáborra, akinek negyvennyolc pontja volt (munkaegysége). A további ösztönzést az jelentette, aki többet gyűjtött a bizonyos negyvennyolc ponton felül, azt a többletet az órára számolt forint egységbe megkapta. Ez jól jött a táborban zsebpénznek.

A harmadik pénzkereseti lehetőség a csapat számára az aratás időszaka volt. Toncsi bá a helyi téesztől felvállalta négy-öt hold búza betakarítását. Arattak, szedték a markot, kötötték a kévéket, rakták keresztekbe. Az igaz, hogy azokban az években a betakarítás még kézi erővel történt. A fiúk tartósan kaszálni még nem tudtak, de az apukák szívesen eljöttek a reggeli órákban kaszálni, hogy segítsenek annak a „büdös gyereknek”, neki is meglegyen a pontszáma. Mi pedig a nyári melegben szépen bekévéztük a learatott búzát, kévékbe, majd keresztbe raktuk. Nem is tudtuk, hogy Toncsi bá titokban önmagában érzékelte ezt a munkára nevelés folyamatát.

A negyedik pénzszerzési lehetőség szintén a téeszhez kötődött, de ezt kora ősszel kellett csinálni. Ez a sáfrány szedése volt. A sáfrány a világ legdrágább fűszere, luxus fűszernek is nevezték. A gasztronómiában és a gyógyszergyártásban használják fel. Tudni kell, hogy a sáfrány az őszi időkben virágzik ki, a reggeli melegben nyílnak ki a virágok és ezekből kell egyenként, kézzel kiszedni a stigmákat, a „bibéket”. Nem szapora munka, könnyű kezeket igényel, de a leszedett termést nagyon sok pénzért lehet értékesíteni. Az úttörők ilyenkor kora reggel már a sáfrány földön voltak találhatók. Úgy tíz, tizenegy óráig az iskolaigazgató felmentést adott számukra, mert a sáfrányt a virágzás ideje alatt lehetett csak leszedni. Az így szerzett pénz is ment a kasszába.

A nyári nagytáborok szervezésének az ötlete Toncsi báé. volt. Ki mert volna azzal az ötlettel előállni, hogy abból a kis alföldi faluból elengedi a gyerekét három hétre nyaralni az ország frekventált üdülőhelyeire. Állja ezen időszak összes költségét? Ez abban az időben egy-egy család részéről szinte megoldhatatlannak tűnt.

És íme, a tanár úr megoldási „képlete”. Tehát a munkára nevelés égisze alatt a kispajtások szorgalmasan dolgoztak. Nem kellet noszogatni őket, mert mindenki meg akarta szerezni azt a bizonyos negyvennyolc pontot, hogy jogosultságot szerezzen a táborba való jelentkezéshez. Ha ez megvolt, összeállt az induló csapat. Létszámában általában ötven, hatvan gyereket jelentett. A legnagyobb csavar itt következett. Ugyanis, ha ebben az időben a gyerek otthon azzal állt volna elő, szeretne menni egy ilyen nagy táborba, de kell fizetni (az akkori idők keresetének megfelelő 25-30 ezer forintot), azt a választ kapta volna: – Nem mész sehová, apád is csak ebben a faluban volt, máshol nem. Mégis kibírtam!

Valóban az a múlt század béli ötvenes évek, nem voltak alkalmasak, anyagi viszonyok miatt, hogy a gyerekek három hetes nyaralásra utazzanak az országban. Toncsi bá úgy gondolta, ha a gyerek nem megy három hétre nyaralni, otthon úgy is etetni kell, tehát a kajához való alapanyagokat elfogyasztja. Gondolta, mi lenne, ha ezt a háromheti alapanyagot magával hozná, és itt, a táborban készítenének belőle kaját. Ez az ötletet kivitelezendő, tett követte.

Aki megfelelt és felvételt nyert a táborba indulók névsorába, kapott egy kimutatást arról, mit kell otthonról hozni. Az indulási alap szerint ezek a családok rendelkeztek búza fejadaggal, vágtak disznót, a kertben megtermett a zöldség, a ház körül futkározott pár csirke. A lista így szólt: – be kell adni fejenként 20 kg lisztet. Ezeket zsákokba rakták és ahol a tábort leverték, ott Toncsi bá megegyezett egy pékkel, aki a több zsák lisztért majd sütött kenyeret ad. 15 kg cukor volt a következő tétel (a gazdálkodó apukáknak volt cukorrépa földjük, a leadott répáért a gyártól több zsák cukrot kaptak). Aztán így sorakoztak a tételek:– 10 kg bab, 30 kg krumpli, 2 szál kolbász, 1 kg zsír, 2 kg tarhonya, 30 db tojás, zöldségek (répa, gyökér), 0,5 kg só, 3 kg vöröshagyma, piros paprika, és végül egy-egy élő csirke. Ez utóbbit nem kellett hűteni, csak etetni, majd ott a kellő mennyiségben levágni. Egy ketrecbe zárva utaztak velünk.

Milyen volt az étlap? A reggeli tejeskávé, édesen. Toncsi bá a katonaságtól szerzett egy 200 literes, papírból készült hordót, tele tejporral. Ebből készült a tejeskávé. Ez a mennyiség, emlékezetem szerint vagy négy táborra elegendő volt.

A Főmenü – az ebéd – pedig: krumplipaprikás kolbásszal, rakott krumpli, babgulyás, csirkepaprikás nokedlivel, lekváros gombóc. Ezeket variálták a szakácsok, egyszer, kétszer, hetente.

A vacsora egyszerű volt: bundás kenyér, tea, vagy rántotta, kolbásszal, tea. Érdekességként megemlítem, azokban a táborokban ahol voltam, soha, senki nem válogatott. Szóval mindent megettek.

Szólni kell még a szakácsokról is, hiszen ők főztek, az ügyeletes alegység segítségével. Ez az őrs készítette el az alapanyagokat, fűtöttek a kondérok alá, majd a végén mosogattak, rendbe rakták a körletet. Másnap másik őrs volt szolgálatban. A szakácsok olyan ifista fiatalok voltak, akik úgy tizennyolc éves korukra elsajátították valahol a főzés tudományát. Le kell szögezni, hogy akárki volt a szakács, jól főztek. A szakácsok neveire már nem emlékszem, de a főztjük íze ma is a számban van.

Már említésre került a honvédség a tejporral kapcsolatban. Tudni kell, hogy az úttörőcsapatot segítette, sátraikkal, mindenféle felszereléssel Piros László, aki az Államvédelmi Hatóság parancsnoka volt és falubeli, szülei ott éltek ezen a településen. Így minden tábort elláttak, hiány nem volt semmiből.

A fentiekben felsorolt élelmiszereket az indulás előtt három nappal le kellett adni Gönczöl Imre tanár bácsi lakásán, aki aztán zsákokba, dobozokba összecsomagolt mindent. Majd jött a szállítás. Ezt úgy oldotta meg Toncsi bá, hogy a vasúttól bérelt két marhavagont. Az egyikben kapott helyet a felszerelés, élelem, a másikban utaztak a tábor lakói. Úgy volt megszervezve a vasúttal, hogy délutáni indulással egy személyvonathoz csatlakoztatták a két kocsit. Irány Békéscsaba, majd ott egy másik vonattal Pestig, onnan pedig a táborhelyhez legközelebb lévő vasútállomásig utaztunk. Ott fuvarost fogadott Toncsi bá, meg a pajtások is segítettek, ugyanis a csapatnak volt egy kétkerekű kordéja. Ez arra kellett, ha vizet kellett hozni a közeli forrásról, kenyérért mentek a pékhez, vagy ha valamit szállítani kellett.

Eddig hírt adtunk az előkészítő munkáról, a csapat hétköznapjairól, de aztán elérkezett az indulás napja, felszálltunk a vonatra, irány a tábor!

Vegyük sorba a táborokat, ahová ebből a faluból eljutottak a gyerekek, Toncsi bá igen körültekintő és ötletes, fordulatos szervezése kapcsán.

Az első nagytábor 1951-ben – az idén lesz hetvenegy éve – a Mecsekben, Mánfa-Kőlyuk nevű helységbe került megszervezésre. Helye az ifjúsági táborban volt. Onnan mentek a pajtások Sikondára, a szénsavas fürdőbe fürödni. Pécs városa volt több alkalommal a kirándulás helye. A falusi gyerek csak nézelődött a „rengetegben”. A környéken naponta tettek gyalogos kirándulást, élvezték a mecseki tájat.

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások



Archívum

Hozzászólások

DISQUS