Állítsátok meg! • Hetedhéthatár

Emberi tényező

Állítsátok meg!

A háborút, mindent, csak azt nem!

Tiltakozik minden normális ember. Pedig van részünk benne, közvetve még szerencsére. Most nyolcvanöt évesen eszembe jut az a bizonyos második világháború. Az akkori szereplők közül most is jelen van az egyik fél. Kérdés: – nem volt elég az akkori öldöklésből, vérrontásból, veszteségből, hajléktalanságból?

Már akkor Bertolt Brecht német író megfogalmazta: Állítsátok meg Arturo Uit! Az elvetemült „karfiolkirályt”.

Miért kell ezt ma is folytatni?

Akkor – 1943-45-ben – még 7-9 éves gyerek voltam, de már akkor borzalmas volt végigélni a bombázásokat, szakadatlan ágyúzást, az elcsigázott katonák menetelését, először keleti irányba, majd visszafelé, nyugatra.

Értelmetlennek tudtam már akkor. Félelmet is éreztem, nem is egyszer. Ahogy növekedtem, mindig megfogalmazódott bennem, csak háború ne legyen! Úgy látszik, a fohászkodás nem vezetett eredményre, mert ezt követően a nyughatatlan emberiség kirobbantotta a háborút a II. Világháborút követő öt év türelmi idő után Koreában, majd Vietnamban, Szerbiában, a Közel-keleten. Most pedig az orosz-ukrán háborút és annak következményeit szenvedjük.

Belegondolni is borzalmas, Ukrajnában hét és félmillió gyermek érintett ebben. Nézem a híradó képernyőjét és látom az alig totyogó csecsemőt anyja karján. A nagyobbak megszeppenve állnak, nem tudják mi is történt valójában és miért kell elhagyni otthonukat. Némelyik gyereknek kezében egy játék közben agyongyötört baba, melyre ma ők is hasonlítanak. Húzzák a kerekes bőröndöt, melyet a gyártó azzal az alap célzattal gyártott, ha utazol nyaralni, pihenni, tudjad vinni ahhoz szükséges holmiidat. De most menekülnek ugyanezzel a húzható bőrönddel. Nincs semmijük, csak az, amit hirtelen összepakoltak, belegyömöszöltek ebbe a kofferba, vagy éppen egy sporttáskába, mondván: – mentsük a menthetőt a menthetetlenből.

Tíz hónapos az unokám ma. Még alig gyerek, csak mászni tud, beszélni még nem. Őt tarjuk a jövő nemzedékének, féltjük, és közben az jut az eszünkbe, ha mi már nem leszünk és a kilátások sem változnak, azzal a fohásszal zárjuk földi életünket: – Mi lesz veled emberke?


Hozzászólások



Archívum

Partnereink

Hozzászólások

DISQUS